7.- 8. Fejezet

 

Hetedik fejezet

                                                                                                 

Leo

 

Fordította: Aemitt

 

Jason és Daisy szorosan összebújtak, Daisy elaludt és nem sokkal később Jason csatlakozott hozzá, vagy legalább is elvesztette az eszméletét, bár Sean nem rohant azonnal mellé, és nem követelte, hogy hívjak mentőt. De Sean és én állva maradtunk és bámultuk a férfit.

– Megmentette Ericet – mondtam, és esküszöm tizedszer mondtam ugyan azt a dolgot. – Tartozunk neki…

– Tisztelet, egy esély, az ösztön, hogy hozzánk jött segítséget kérni? Ha te mondod, Szent Leo.

Oldalba könyököltem. – Mi a problémád, seggfej?

– Az én dolgom, hogy aggódjak – mondta Sean.

– Nem, jelenleg az én dolgom, hogy aggódjak, ezért fizetnek.

– De aggódom érted – szögezte le Sean.

– Tök mindegy – mondtam, de ökölpacsiztunk, hogy tudassuk egymással, hogy bármit is mondunk egymásnak, nem az vezérelte tetteinket. Természetes, hogy Sean aggódott, de én voltam a zsaru, és tudtam, hogy Sean aggodalma helyénvaló volt. Ez azonban a hülyén védelmező oldalammal harcolt, amely vigyázni akart Jasonra és Daisyre.

– Erre képeztek ki, tudod – emlékeztettem.

– Erre képeztek ki, hogy egy ex-fegyenc egy esetlegesen elrabolt gyerekkel, vérrel borítva a küszöbödön köt ki?

– De nekem van… – megdörzsöltem a mellkasom. – Valami azt súgja nekem, hogy lassan kell haladnunk, és hogy meg tudom oldani. Rendben?

Sean az orra alatt káromkodott. – Oké, de valahol odakinn van valaki, aki összeverte Jasont. – Sean megérintette a saját torkát. – Láttad a nyomokat a nyakán, nem akarom azt mondani, hogy valaki megpróbálta megfojtani, de… Jézusom… és a vágások felszínesek, nem kés, talán csak azért, mert megverték. – Sean apró kötéseket tett minden vágáshoz, az elég volt, hogy megfékezze a vér szivárgását, és végül hagyta Jasont leülni, még mielőtt a sérült férfi behunyta volna a szemét, és a lélegzése elmélyült. – Habár, az egyik nyakán lévő elfertőződött, így hagytam itt néhány antibiotikumot, de most tényleg, mi a fasz van?

– Majd szóra bírom.

– Ez a gyerekrablás klasszikus esete.

– Nem hiszem. – Meg voltam győződve róla, hogy ez nem az, de nem tudtam miért. – Minden megfelelő ellenőrzést elvégeztem. Nincsenek körözések és nyitott ügyek. És valahogy, tudom…

Túl jól ismert engem, lehet nem tettem nyilvánvalóvá, de a fenébe is, jól leellenőriztem a jelentéseket, és nem volt semmi a férfiról vagy az eltűnt gyerekről. Ő is rohamosztagos volt épp úgy, mint én, mindenféle poklot látva a Soledad korház sürgősségi osztályán, de ugyanazok az ösztönei voltak, mint nekem, kifinomítva az által, amit láttunk.

Sean homlokát ráncolva nézett rám, majd a homlokráncolás együttérzéssé vált, és hirtelen tudtam, hová vezet ez. A gyermekkoromról kezdett el beszélni, legalább is arról a gyermekkoromról, ami az örökbefogadásom előtt volt. Nagyon nem akartam ebbe belemenni, és nem akartam Jasont a falhoz szorítani, mert megérkezett Daisyvel véresen, és ez sok múltbeli emléket hozott a felszínre. Vagy bármilyen gyerekekkel kapcsolatos esetet.

Kit akarok átverni? Rosszul voltam és kontrolálatlanul robbantam.

Sean felvonta a szemöldökét, anélkül, hogy egy szót szólt volna, együttérzést váltott ki bennem, egy egészséges adag megértéssel, elfogadással és egy kis mennyiségű szarkasztikus mi-a-pokollal.

Néha a legjobb barátok, akik ismerték az igazi részleteket, igazán nagy szívást jelentettek. Jó dolog volt, hogy Sean és Eric nem tudtak mindent.

– Tehát elvégezted az összes ellenőrzést? – kérdezte Sean ismét.

– Igen, megcsináltam, és semmi sem köti Jasont egyetlen bűncselekményhez sem, amit láttam a keresésem során. Volt egy késelés Cove-ban, három lövöldözés Bird Rockban, két rablás az Ötödik sarkán, egy erőszakos autólopás a város határában, és néhány betörés. Ettől eltekintve az elmúlt hetvenkét óra csak a szokásos volt.

– Jasonnek és Daisynek szükségük van egy biztonságos helyre – mondta Sean, majd elkapta a pillantásom, arra várva, hogy azonnal helyeselek.

Természetesen fel fogom ajánlani Jasonnek és Daisynek, hogy maradjanak. Igyekeztem jó ember lenni, és helyesen felhasználni, azt, amit gyerekként tanultam. Keményen igyekeztem, hogy törődjek más emberekkel, de volt valami Jasonben, ami miatt összezavarodtam, sőt azon gondolkodtam, nem lenne-e jobb, ha elmennének Seannel.

Miért?

Azért volt ez, mert amikor találkoztam vele azon a hősiességi kitüntetési eseményen, vonzódtam hozzá? Ki csinál ilyet egyáltalán? Miféle zsaru talál dögösnek egy elítéltet? Vagy azért volt, mert aznap láttam egy férfit, aki nem akarta a rivaldafényt? Talán a zafírkék rejtélyekkel teli szemei miatt? Több szempontból is veszélyes volt rám, mint amennyit fel akartam sorolni.

Bármit tanított is Isten a könyörületről és a szeretetről, zsaru is voltam, és néha a „fekete és fehér” csak az volt.

Egy ex-elítélt volt a házamban, vérzett és bűzlött, akár az egyhetes szemét, és Isten tudja, úgy szorongatta a kislányát, mintha mi el akarnánk tőle venni. Mit tett, hogy kiérdemelte, hogy megverték? Miért most hallottam először a lányról? Kutattam utána – az élete rossz oldala, briliáns elme, a számítógépes ismeretek területén kiváló, fiatalon a hackelés felé fordult, a családja Seattleben. Dobos volt egy Los Angeles-i bandában, éppen azon a ponton, hogy az életét valamire vitte volna, hátat fordít a hackelésnek, és aztán beismerte azt a bűntényt, aminek semmi értelme nem volt.

Összecsippentettem az orrnyergemet. – Ez továbbra is részben Eric háza. – Sőt valójában az övé volt az ötven százaléka, többségi tulajdonos volt, a másik fel pedig egyenlően oszlott meg Sean és köztem. – Azt akarná, hogy szállást ajánljunk Jasonnek, ahol maradhat, és ha te egyértelműen ellátod orvosilag…?

Sean sóhajtott. – Kórtanilag semmi nem utal arra, hogy be kellene mennie a sürgősségire. Mentálisan a kiborulás szélén van, add hozzá Daisyt, és a tényt, hogy fél, segítségért könyörög, és hogy te itt romokban heversz, az én véleményem szerint ez inkább rendőrségi ügy, mint orvosi.

– Egyetértek.

– De Daisynek esetleg szüksége lenne másfajta segítségre, talán tanácsadásra, talán ezt nem kéne hagynunk.

– Ismersz valakit, akiben megbízhatunk?

Komoly volt, ahogy átgondolta a dolgokat. – Van pár ötletem. Hadd gondoljam át.

– Oké.

– Te meg a francba is, figyelj rá, Leo, és ne engedd, hogy… a dolgok… befolyásolják, hogyan kezeled ezt.

Ismerős pillantást vetett rám, olyat, amelyet csak Eric és én tudtunk a legjobban, amely soha nem ítélkezett, de csendesen arra ösztönzött bennünket, hogy jobb emberek legyünk. Aztán úgy tűnt, a hallgatásomat motivációnak tekintette, hogy folytassa a beszélgetést, a meggyőzést, hogy rávegyen, hogy a szituációt más szemszögből is lássam.

– Nem hagyom, hogy a dolgok befolyásoljanak, ahogyan kezelem ezt az egészet – hazudtam. Végül is az, hogy, hogyan kezdtem az életem, és Byrne család örökbefogadása tett azzá az emberré, aki ma voltam. – Eric azt akarná, hogy vigyázzunk rájuk.

– Eric egy lágyszívű plüssmackó, aki mindenkinek otthont adna – mutatott rá Sean, de tisztában voltam vele, hogy én is plüssmackó voltam Jason és a kislány miatt. Ennyit a keménykötésű zsaruról.

– Igen, de Eric meghallgatná Jasont, és adna neki egy kis időt, hogy elmagyarázza, hogy mi a fene is folyik itt.

Sean keresztbe fonta karjait a mellkasán. – Nos, igen, Eric egy idióta, aki besétál a tűzbe, tehát miért gondoltál arra, hogy követed a példáját.

– Mondja az, aki lebeszélt egy fegyveres lövöldözőt a saját sürgősségi osztályán.

– Csak a dolgomat tettem – mondta kacsintva és vigyorogva Sean. – Eric besétál a tűzbe, te fánkot zabálsz, és én csak egy istenverte hős vagyok. Egyébként egy seggfej vagy.

Drámai módon megforgattam a szemem. – Ha én seggfej vagyok, akkor mit mond ez rólad?

Sean rám bámult, majd vigyorgott. – Egy seggfej barátja?

– Eric szállást ajánlana nekik – mondtam ismét egy kis szünet után. – A férfi megmentette az életét, és én nem fogom elküldeni.

Mindketten arra a helyre néztünk, ahol Jason összekuporodott a kanapén, és Daisy pedig hozzá bújt. Nyitott szemmel nézett ránk, kis keze szorosan fogta Jason pólóját. Nem engedte el, és mi hasznom származna belőle, ha elszakítanám őket egymástól, hogy kikérdezzem őket? Kin segítene ez?

Rajtad, a tudatalattim ezzel érvelt. Rajtad segítene, mert a törvény embere vagy, akinek követnie kell a törvény betűjét. A mennyezetre néztem, mintha ott találnám meg a válaszokat.

– Nem biztos, hogy az ima segít – szögezte le Sean, és én belekönyököltem. – Mit fogsz csinálni?

– Maradhatna veled. Zsaru vagyok, és talán nem kellene egy elítélt bűnözőt a házamban tartani. – Különösen nem egy olyat, akihez vonzódom, és aki pillanatnyilag pokolian összezavar.

– Emlékszel a heti véletlenszerű otthoni látogatásra, igaz? – mondta Sean és felvonta a szemöldökét, ezzel jelezve, hogy ez nem fog működni. Igaza volt, a Családsegítő Egyesület véletlenszerű látogatása az otthonukban része az Ashhel jelenleg folyó örökbefogadásnak. Jasonnek és Daisynek nem volt hová menni, és miért is kérdőjeleztem meg ezt egyáltalán. Vagy felhívom valakit, vagy felszívtam magam és én lettem a jó fiú.

Én jó fiú vagyok.

A barátomról Jasonre és Daisyre néztem, és a lelkiismeretem gyengült, de nem tudtam segíteni azon a kitartó bizalmon, amelyet valamiért éreztem, az együttérzés mellett. Ösztönösen tudtam, hogy a helyzet fekete-fehér volt, de egy kis részem boldog volt, hogy ma este, és legalább Eric hazatéréséig, a szürke területekkel foglalkozom.

– A régi szobádat készítem elő nekik – egy néma kívánságot küldtem az ég felé, és reméltem, hogy nem cselekszem helytelenül. – De amint lehet, be kell vonnunk Ericet is.

– Azt akarod, hogy itt maradjak, hátha nem tudod kezelni ezt a helyzetet? – kérdezte Sean, teljesen kifejezéstelen arccal, és ezt egy hatalmas ajtó irányába tett taszítással jutalmaztam.

– Tökéletesen képes vagyok arra, hogy megbirkózzam egy megvert férfival és az ici-pici lányával. Kifelé. Menj, csókolózgass Ashhel. – Öklendezést imitáltam, és láttam, hogy az üres, kifejezéstelen arc helyére mosolygás kúszik a férje nevének említésére.

– Csak féltékeny vagy – mondta Sean kacsintva és eliszkolt a bejárati ajtó felé. Bemutattam a középső ujjamat, és horkantott, amikor meglátta. – Annyira féltékeny.

Jó voltam ebben. Mások mosolyra késztetése. És igen, egy kicsit féltékeny voltam. Pereljen be!

Elkaptam mielőtt elment volna. – Várj, nem is mondtad, hogy ment a mai nap? Az ügynökséggel?

Bólintott, mintha ezzel választ adott volna a kérdésemre, majd megtalálta a beszélőkéjét. – Jól. Minden rendben van.

– Ha szükséged van valamire…

Úgy tett mintha félreértené az ajánlatomat, ami azt jelentheti, hogy Ő és Ash sok gyereket tudnak örökbe fogadni. – Segíthetne, ha az összes alkalmazottat parkolási birsággal fenyegetnéd, ha nemet mondanak. – Ártatlanul pislogott.

– Viszlát, seggfej – mondtam és az arcába csaptam az ajtót. – Kinek van szüksége barátokra…?

Megfordultam, hogy szembe találhassam magam Jasonnel, aki néhány lépéssel mögöttem állt, Daisy mellette a kezét fogva, táskájával a vállán és úgy nézett ki, mint aki azon volt, hogy távozzon.

– Maradjatok. Ennetek kell, van pizzám – fakadtam ki, mielőtt még Jason megmagyarázná, hogy miért gondolta azt, hogy távozniuk kell Daisyvel. – Úgy értem rendelhetek pizzát. – A gipsszel a lehető legjobban leereszkedtem Daisy szintjére, ő pedig ismét szembesített azzal a makacs felszegett állával. – Mit szeretnél a pizzádra?

– Peppemomi és gjomba – mormogta, miután ránézett az apjára, aki rábólintott.

– Rendben, pepperoni és gomba – majd felálltam. – Jason?

– Nem vagyok éhes – mondta, de láttam, hogy keze a zsebében pihent, valószínűleg egy automatikus mozdulat a pénztárcájához, de kételkedtem abban, hogy van pénze. Elvégre idejött Ericet keresve és szállásért.

– Én fizetek – mondtam, hátat fordítva nekik, és kihúztam a fiókból az étlapot. – Van kuponom – hazudtam. – Tudom, lehet online is rendelni, de van valami megnyugtató a nyomtatott étlapban, ami megmutatja mit is kaphatsz. Igaz? – Újra felé fordultam, és elkaptam a bólintását, de egy futó pillantásnál tovább nem nézett az étlapra.

– Ugyan az lesz, mint Daisynek.

Vajon ez olyan apa-lánya dolog volt, vagy megkönnyítette a dolgomat? Nem akartam vitatkozni, mert most egy sokkal sürgetőbb dolgom volt.

– Oké, mindjárt rendelek. Addig is hadd adjam ezt oda – átnyújtottam egy doboz sütit, ami a mamát elborzasztotta volna vacsora előtt, de Jason élőhalottnak tűnt. – Rágcsálnivaló. Ez ki fog tartani, amíg megrendelem a vacsorát. – Odaadtam még két banánt is Jasonnek, amit a doboz tetején egyensúlyozott. – Megnézem a szobát, amit ma este használhatok. Gondolom, szeretnéd, ha Daisy ott lenne veled? Ez egy hatalmas ágy, készíthetsz neki párna erődöt, vagy behúzzam Eric régi szobájából a kanapét?

Elsántikáltam mellette a lépcsőig, lehetőséget adtam neki, hogy elmeneküljön a bejárati ajtón át, ha úgy dönt. Nem mintha elengedtem volna, vagy legalább is követtem volna. Szüksége volt rám; láttam ezt.

– Tényleg azt akarod, hogy maradjunk? – zavarodottnak tűnt, és akkor már tudtam, úgy döntött, hogy elmegy. Nem adtam esélyt arra neki, hogy azt gondolja, hogy mennie kell.

– Eric azt akarná, hogy maradj, és amíg ő nem ér ide, addig van egy ágyad és egy biztonságos helyed, szóval menjünk.

Ügyetlenül felmásztam a lépcsőn, és feltételeztem, hogy követni fognak, vagy nem. Úgy tettem, mintha nem érdekelne, de amikor meghallottam lépteiket mögöttem, jobban éreztem magam, hogy a dolgokat az irányításom alatt tartottam. A második hálószoba és a hozzá tartozó fürdőszoba egyszer Seané volt, még mindig benne volt egy hatalmas méretű ágy és a bútorok, de ágynemű az nem volt. Figyeltem, ahogy Jason földre tette a táskáját, de nem engedte el Daisy kezét. Ezért elkezdtem alaposan kidolgozni mindent, hogy kényelmesebben érezzék magukat.

– Előkerítem az ágyneműket meg az ilyesmit. Addig is ott van a fürdő – ráztam meg a kilincset. – Bezárhatod az ajtót, ha akarod, de először, engedd meg, hogy hozzak neked pár dolgot.

A hálószobám felé indultam, előástam egy melegítőt, egy pólót, borotvát, szappant, megtaláltam a habfürdőt, amit Mia miatt tartottam, ha itt volt, aztán tiszta törölközőt, és az egészet visszavittem a szobába, és ráhelyeztem az ágyra.

– Amikor lejöttök, megrendelem a kaját, tehát nem kell sietni, rendben?

Jason az ajtóig követett, és egy halk köszönömöt mondott, aztán becsukta és azonnal bezárta.

Szóval az volt a helyzet, hogy vendégeim voltak, egy összezavarodott, elcseszett srác, egy rémült kislány, nem tudtam kapcsolatba lépni Erickel, és a bennem lévő zsaru magas készültségi fokozaton volt.

Ennyit a vasárnapról, amikor az égvilágon semmi sem történik.

Nyolcadik fejezet

                                                                                                                    

Jason

 

Fordította: Aemitt

 

Háttal a bezárt ajtónak dőltem, és lekuporodtam a falhoz. Daisy leutánozott, keresztbetett lábbal, hihetetlen komolysággal. Mindent elterveztem azután, hogy kijöttem a börtönből. El akartam menni minden előre megbeszélt hivatalos találkozóra, ami azt jelentette, hogy kipipálok minden négyzetet az elítéltek rehabilitációs lapján, és meglátogatom Ericet, és elkérem a zsaru barátja, Leo telefonszámát. Arra készültem, hogy megmondom neki, hogy fogja a sajnálkozó csókját és dugja fel, mert attól függetlenül, hogy ex-elítélt voltam, értékes voltam, és, hogy volt célom az életben.

Aztán amikor mindezzel végeztem, azt terveztem Vermont kisvárosába, Hill Valleybe megyek, ahol a lányom Daisy, feltételezéseim szerint gyönyörű életet él az anyjával, Rainnel. Semmi sem akadályozhatott meg abban, hogy elmenjek.

Amíg az FBI meg nem állított azon a reggelen, amikor elhagytam a börtönt.

Mindent elterveztem, a találkozómat Erickel, Leoval, aláírni bármilyen papírt, ami azt eredményezi, hogy szabad vagyok, megtalálni a lányomat, új életet kezdeni, talán főiskolára menni? Távol tartani magam a számítógépektől, kitanulni a szerelő szakmát, beállni dobosnak egy kisebb helyi bandába. Ragaszkodtam a keleti parti életformához, ahol az évszakok léteztek, és ahol a levelek rozsdássá és aranyszínűvé váltak ősszel.

Nem úgy, mint itt, San Diegóban, ahol a forró október átsiklott egy majdnem ugyanolyan forró novemberbe úgy, hogy észre sem vettük, e mellé társultak az erdőtüzek, amelyek folyton fenyegetést jelentettek Kaliforniára. A nyugati parton nőttem fel, egész életemet a kaliforniai nyarak hőségében éltem le, és láttam a legdurvább tűzeseteket és aszályokat. Bár a hétvégéim nagy részét a tengerparton töltöttem, ami jó dolog volt, de mindezek ellenkezőjére volt szükségem. Egy hűvös, nyugodt, csendes helyre, ahol újra önmagam lehetek, és részt vehetek Daisy nevelésében.

Nem gondoltam volna, hogy egy olyan valakitől fogok segítséget kérni, akit alig ismerek.

– Itt maradunk, apa? – kérdezte a lányom, szavaiból kicsengett a majdnem négy éves énjének mivolta. Aggódott, és tőlem várta a válaszokat, amelyeket még én magam sem tudtam.

Bárcsak lennének válaszaim.

– Egy darabig, azt hiszem. Klassz, nem?

Gondolkodott egy pillanatig. – Tetszenek a játékok – kínálta fel a választ, mintha csak tudta volna, hogy hallanom kellett valami pozitív visszajelzést.

Segítséget kellett szereznem Daisynek, nem tudom, mit látott, de most egy tanácsadó, aki beszélt a gyerekek nyelvén, a prioritásaim listájának élén állt. Annak ellenére, hogy a vermonti Hill Vally a teendőim listáján szerepelt, lejjebb csúszott a rangsorban, mert elejébe került az, hogy biztonságba helyezni Daisyt, és segíteni, megbékélni mindennel.

De egyelőre legalább fellélegezhettem. Kaptunk egy szobát egy olyan házban ahol Billy nem találhat meg bennünket. Egy zsaruval.

Egy zsaru, aki egyszer elragadtatta magát a hálája jeléül, amiért megmentettem a barátját. Egy zsaru, aki megcsókolt, hogy megakadályozzon egy vitában, majd visszahőkölt és úgy nézett rám mintha mocsok lennék.

Kit akarok átverni, most is a mocsokban vagyok.

– Akkor azt hiszem maradunk, készítünk egy megfelelő fészket, ahol alhatsz.

– Én nem vagyok madár, butus – válaszolta és láttam a mosolyát.

Imádtam, amikor az én kicsikém úgy mosolygott rám, hogy nem voltak árnyak a szemében. Rámeredtem, majd csőrt imitáltam az ujjaimmal, és megbökdöstem a pocakját. Nevetett, majd felpattant, hogy az ágy mellett álljon.

Megropogtattam a nyakamat és körülnéztem a szobában. Ott volt a hatalmas méretű ágy, tömör fából készült, vastag matraccal, és ahol könnyen kialakíthattam Daisy számára egy biztonságos helyet. A szoba két oldalán lévő hatalmas ablakok, sok természetes fényt engedtek be a fátyolszerű függönyön keresztül, és minden világoskék volt a falaktól a fenekem alatt lévő vastag szőnyegen át. Az ágy mellett volt pár tárolásra alkalmas rekesz és két beépített szekrény. Most ez volt Daisy számára a legbiztonságosabb hely, és csak ez számított.

– Tehát, ez a mi szobánk? – kérdezte újra Daisy, nyilvánvalóan szüksége volt megnyugtatásra.

– Igen, tökmag, egyelőre itt maradunk.

– És aztán szerzünk egy új házat, igaz?

– Igen. Ez az, amit csinálni fogunk, de mit szólnál hozzá, ha először megfürödnél, és én is lezuhanyozhatnék, amikor te kész vagy.

A rózsaszín habfürdővel a kezébe, bevonult a fürdőszobába. Követtem őt összeszorított fogakkal, a lábam, a vállam és a fejem is fájt, szédültem, de segítettem megnyitni a csapokat és feltölteni a kádat, hogy a habok majdnem átfolytak a peremén.

Daisy volt a Miss Kis Függetlenség, képes volt egyedül fürdeni, gabona pelyhet szerezni, és vajas pirítóst készíteni ugyan úgy, mint én. Rettegtem belegondolni abba, miért tanult meg ennyi ügyességet, bár néhány héttel ezelőtt még azt hittem, hogy meglehetősen stabil otthoni életet élt.

Hát olyan stabilt, amilyet Rain képes volt számára megadni. Amíg a lopott pénz el nem fogyott, mert Rain a negyed millió dollár minden centjét ellopta, hogy segítsen neki új életet kezdeni.

Apránként, száz ide, ezer oda, és amíg én a börtönben voltam a pénz elment. Először megtette, amit megígért, keletre ment, vásárolt egy lakást, új életet kezdett, megpróbált tiszta maradni, de a dolgok gyorsan rosszra fordultak, a pénzt drogokra költötte, és bármi faszságra, amit fontosnak gondolt. Találkozott egy Billy nevű fickóval, ez volt minden, amit tudtam, és miután az utolsó centje is elfogyott, és miután Billy bántalmazta, visszament a családjához.

Vissza Silashoz, az apjához. Daisy nagyapja volt az egyik leghatalmasabb öreg pénzeszsák LA-ben, és ezt a hatalmat teljes erőbedobással ki is használta. Mindent megtettem, hogy távol tartsam Raint, de minden rosszul sült el.

– Jól vagy, apa?

A tükörbe pillantottam, láttam, ahogy a kádban ül, buborékok tapadnak a fejére, és a fürdőszoba eper illatban úszott.

– Természetesen, és te? – leöblítettem a borotvámat a mosdóban, és visszafojtott lélegzettel vártam a válaszát. A mosdó fölötti tükör párás volt, de egyedül borotválkozhattam; elképesztő milyen dolgokhoz szokik hozzá az ember a börtönben. Ahogy az ujjaim végigsiklottak a szőrtelen bőrömön, egyre kevésbé éreztem magam úgy, mint a régi Jason, aki elbaszott mindent újra, hanem egy olyan embernek éreztem magam, akiben volt valamennyi remény.

– Igen – mondta, én rámosolyogtam, és a pokolba is reméltem, hogy nem elég okos ahhoz, hogy átlásson a hazugságon.

Itt volt egy hosszabb szünet, egy kis fröcskölés, majd ismét meghallottam a hangját.

– Apa?

– Igen? – Daisynek millió kérdése volt, de igyekeztem megválaszolni mindegyiket, mert azt akartam, hogy tudja, számít ebben a világban.

– Kaphatnék egy kiskutyát?

– Kiskutyát?

– Az új házunkba.

– Persze. – A világot ígértem neki, és mindent megteszek, hogy teljesítsem az ígéretem.

– És cicát? – tette hozzá reménykedve.

– A kiskutya és a cica nem fogják egymást üldözni? – mosolyogtam ismét.

– Akkor csak kiskutyát – döntött. – És karácsonyfát, mert nemsokára itt a karácsony? És a szülinapom, és négy éves leszek.

Agyvérzés kerülgetett a lányom végtelen reménnyel megtöltött hangjától. El sem tudtam képzelni miken ment keresztül, de feltételeztem, hogy Rain az átlagos dolgokat megadta neki, mint születésnapi bulikat és a karácsonyt. – Igen.

Úgy tűnt, rohadtul túl sokat feltételeztem.

– Igen, kiskutya, ajándék, és egy hatalmas udvar, ahol játszhatsz és barátkozhatsz az iskolában, és egy család lehetnénk.

– És kaphatok saját Tüskéskét és Lulut?

– Természetesen.

Rám mosolygott, és a szívem ismét darabokra tört, pontosan abban a percben, amikor az eldobható telefonom rezegni kezdett. Kivettem, kimentem a fürdőszobából, menet közben megtöröltem egy törölközőbe az arcom, és a harmadik csengetésre felvettem.

– Jól vagy? – kérdezte a hívó. Austin egy szövetségi ügynök, az egész átkozott életem megváltója és lerombolója. Austin adta ezt az átkozott telefont, így tudtam, hogy képes lesz lenyomozni ezt a hívást, és átkozottul biztos voltam benne, hogy most már azt is tudja, hol vagyok. De nem jött értem. Ehelyett felhívott és hálás voltam ezért, amennyire csak tudtam. Zaklatottnak tűnt, de kissé elkésett az aggodalmával, mert egyszer azt mondta nekem, hogy minden rendben lesz, és tévedett. Nem számított, hogy Silas őrizetben volt, senkinek nem jutott eszébe figyelni Rainre vagy Daisyre, vagy távol tartani Billyt tőlem.

– Biztonságban vagyunk.

– El van cseszve – morogta Austin. – Miért nem hozzám jöttél?

Gúnyosan és átkozódva szólaltam meg. – Azt hiszed, a közeledbe vinném a lányom?

Austin hangja kissé meglágyult. – Sajnálom, Jason. – Nem volt ő az a kemény seggfej, akinek az emberek gondolták, és hiába akarta engedelmességre kényszeríteni Silast, tudatosan nem veszélyeztetné Daisyt. – Hogy van Daisy?

– Riadt, kimerült, nem tudja teljesen felfogni, hogy a mamája kómában van a korházban, retteg, hogy valaki ismét megpróbál megölni és elvinni őt, meg halálra van rémülve, hogy vissza kell mennie Vermontba Billyvel.

Hosszú szünet következett, elég hosszú ahhoz, hogy tudjam Austin átgondolta a dolgokat, vagy esetleg tanácsot kért valakitől.

– Te elvégezted a dolgod. Silas az ítélethozatalra vár, megtaláljuk Billyt, és börtönbe zárjuk azért, amit veled tett. Maradj ott ahol vagy, ne kelts feltűnést, hamarosan vége lesz.

– Milyen hamar?

– Hamar. Megígérem.

Ez kibaszottul nem volt rendes válasz. Nagyjából ezt vártam ezektől a srácoktól, akik megpróbálták felszámolni Silas működését Caliban, ami magába foglalta a drogokat, az emberkereskedelmet, és egy rakást szart, amitől távol akartam tartani Daisyt. Kérdezhettem volna részleteket, de nem akartam meghosszabbítani a beszélgetést, nem tudtam rávenni magam, hogy többet beszéljek vele. Véget vetettem a beszélgetésnek, mielőtt ő megtette volna, és egy pillanatig ültem és a készüléket bámultam.

– Apa? – szólított Daisy.

– Jövök. – Visszamentem a fürdőszobába, felvettem a mosdókesztyűt, ami kiesett a kádból, a borotválkozás befejezésére összpontosítottam, finoman megtisztítottam a horzsolásokat, a zúzódásokat és a lefedett vágások környékét, tudva, hogy a sebek vérezni fognak, de meg kellett tisztítani a szennyeződéstől. Vizet fröcsköltem az arcomra, és amikor felnéztem, Daisy a kád oldalára támaszkodott a kezével az állát rajta pihentette.

– A mami nem jön velünk az új otthonunkba a kiskutyussal, a karácsonyfával, vagy jönni fog? – kérdezte.

Megígértem magamnak, amikor elhagytam a korházat Daisy ruháival és a plüss sárkányával, hogy a lehető legőszintébb leszek Daisyvel, de hogyan magyarázhatnám el neki, hogy az anyukája kómában van, és azt mondták nekem, hogy soha nem fog felébredni?

– Nem hiszem – olyan kitérő választ adtam, amennyire csak tudtam. Még abban sem voltam biztos, hogy egy közel négy éves gyerek mennyire volt tudatában a halálnak.

– Semmi baj, apa, ne légy szomorú, szerintem boldog, hogy alhat, mert amikor ébren volt állandóan sírt – jegyezte meg Daisy, felnőttesebbnek hangzott, mint a legtöbb tipikus négy éves, majd felállt, tetőtől talpig buborékok borították, rátekertem a törölközőt, és a földre állítottam. Úgy tűnt, hogy komoly véleménye volt Rainnel kapcsolatban, de mégis úgy éreztem, hogy nem fogta fel a dolgok következményeit, és eme események elmagyarázásának súlya az én vállamat nyomta.

– Tudom, tökmag.

Benyúlt, hogy kihúzza a dugót, majd kiballagott a hálószobába. – Felöltözöm egyedül – jelentette be. – Te mit fogsz csinálni?

– Lezuhanyozom – ismételtem meg, és egymásra vigyorogtunk.

Annyira hasonlított a húgomra, legalábbis, amennyire emlékeztem Susie-ra gyermekkorunkból, mielőtt mindent elbasztam volna. Kétlem, hogy valaha is megismeri Susie nagynénikéjét vagy a nagyszüleit, és a szívem szakadt meg érte, de nem tudtam belerángatni őket ebbe a szarba.

Magammal vittem a kulcsot, kissé nyitva hagytam a fürdő ajtaját, ha Daisynek szüksége lenne rám, és a lehető leggyorsabban lezuhanyoztam.

A víz forró volt, a szappan lemosta a szennyeződést, és mire törölközőbe burkolva visszamentem a szobába, félig embernek éreztem magam, bár kissé bizonytalannak, szórakozottnak, és vérfoltokkal a halványkék törölközőn. Két sütivel később, kevésbé éreztem úgy, hogy elájulok. Felöltözve szinte úgy éreztem, mintha le tudnám győzni a világot. Vagy legalábbis a kislányom, akinek egy egész kérdésekkel teli listája volt.

A melegítő, amit Leo kölcsön adott nekem, bő volt, de Leo magasabb volt nálam, derékban erősebb, de sikerült eléggé erősen megkötnöm, hogy rajtam maradjon, ami szerencse volt, mert nem volt alsógatyám, az egyetlent kimostam a mosdóba, és a zuhanykabinra akasztottam száradni. Remélhetőleg elég gyorsan megszárad, de el kellett gondolkodnom azon mi kell Daisynek és nekem, csak, hogy megéljünk. A cuccaim többi része a farmerok, a felsők már menthetetlenek voltak, ezért egy látogatás a Goodwillhez nagyon esedékesnek tűnt, sőt mi több, egy új pár boxert is beszerezhetnék, ha találnék valahol pár dollárért. Szükségem volt munkára, valamire, ami készpénzzel fizet, és legalább valamiféle összpontosításra, hogy merre menjek tovább. Megígértem Daisynek a kiskutyát, egy saját udvart, és egy karácsonyfát, az Isten szerelmére.

Egy kibaszott álomvilágban élek.

Legalább egy hónap volt hátra karácsonyig, nem említve Daisy születésnapját, ami huszonharmadikán volt, ezért összeszedtem minden reményem, amim csak volt, megígértem magamnak, hogy addigra rendbe tudom hozni a dolgokat. Ki tudja? Austin felhasználta azokat a dolgokat, amit Silas számítógépéről derítettem ki, hogy lezárják az ügyüket. Kétlem, hogy Daisy nagyapja egyhamar kiszabadulna a börtönből. Most már csak Billyt kell felkutatniuk, aztán Daiys és én hamarabb távozhatunk, mint azt korábban megígérték.

A póló, amit felhúztam fakó és kopott volt; az elején található San Diego-i rendőrség logó iróniája nem kerülte el a figyelmem. Két hónappal ezelőtt, amikor kisétáltam a börtönből, megfogadtam, hogy semmi közöm nem lesz a zsarukhoz, és most nézz rám.

Egy zsaru házában voltam, a ruháit viseltem és jóindulatáért koldultam.

– Szeretném, hogy közöttünk maradjon, titokban tartsd, ami a mamival és a pótapával történt, oké? – Nem szerettem, ha az apa szó és Billy neve egy mondatban szerepelt, de Daisy így hívta őt, és pillanatnyilag ezzel együtt kellett élnem. Nagy részem reménykedett benne, hogy teljesen elfelejtkezik róla, de hogy ez mennyire volt valószínű, azt nem tudtam. A négy éves korom emlékei főleg abból álltak, hogy játszottam a házunk közelében lévő parkban, a napsütésben, és végtelen napokat töltöttem a patak medrében, ami gyakrabban volt száraz, mint vízzel teli. Reméltem, hogy Daisy a négy éves korából arra fog emlékezni, hogy mindent megtettem, hogy biztonságban tartsam és mindig mellette voltam.

Oldalra biccentette a fejét, és olyan pofát vágott, amihez szerintem még túl fiatal volt. – Nem mondom el – mormolta, majd hozzám hajolt, és a kisujját az enyémbe akasztotta. – Soha többet nem akarom őt látni.

– Nem kell – mondtam határozottan. – Soha többé.

Az ajtón felhangzó kopogtatás félbeszakította a mi kis társalgásunkat, és Daisy akkorát ugrott, hogy megütötte a vállamat és felkiáltottam.

– Srácok? Akarjátok, hogy rendeljek pizzát?

Daisy bólintott, és megdörzsölte a hasát.

– Légy szíves – szóltam vissza, nem bujkálhatunk tovább idefent. Összeszedtem a piszkos ruháimat, egy műanyag zacskóba gyömöszöltem, levittem magammal, Leot a konyhában találtuk meg, háttal állt nekünk, miközben egy zacskó salátával babrált.

– Harminc perc múlva itt lesz – mondta, anélkül, hogy megfordult volna. – Hozhatok valamit inni?

– A víz jó, köszönöm – válaszoltam mindkettőnk nevében.

Leo az utolsó saláta darabkákat is a tálba dobta, majd kinyitotta a hűtőt és belé bámult. Kivett egy üveget és elém tette, de Daisynek nem hozott semmit.

– Van csokis tejem, kérsz belőle, ha az apukád igent mond? – Egyenesen hozzá beszélt, és éreztem, hogy egy kicsit összerándul a magas széken. Minden esetre a kezem a háta mögé tettem, de most már elég magabiztosnak tűnt.

– Igen – mormolta, és én határozott szülőként oda hajoltam és suttogva sürgettem, és? – Köszönöm – tette hozzá, és megejtett felém egy Daisy féle szabadalmaztatott nézést, ami mindig meg tudott nevetetni.

De mivel nem szólaltam meg, azt hittem ezzel hallgatólagos beleegyezést adtam, de Leo rám bámult és várt.

– Rendben van – mondtam, és kaptam tőle egy félmosolyt.

Bárcsak ne lenne zsaru.

Bárcsak bízhatnék benne.