1.-2. Fejezet

 

Első fejezet

                                                                              

Leo

 

Fordította: Aemitt

 

Nem tudtam kiverni a fejemből Jason Banks-t.

Itt voltam a meditációs helyemen, hogy megnyugtassam az elmém, de Jason arca volt az első és központi helyen a gondolataimban. Még az sem segített, hogy ide, a domb tetejére feljutni fárasztó volt. Korábban pár percnyi futásnak tűnt, de mivel a lábam gipszben volt, jó félóráig tartott mire felértem a csúcsra.

Elővettem egy tálat és vizet Capnek, egy másik palackkal magamnak, majd fájdalmasan felszisszenve kinyújtóztattam felhevült izmaimat, és azt kívántam bárcsak eltűnne rólam a combközéptől kezdődő gipszem, és bárcsak ne kellene aggódnom, hogy hol a pokolban volt Jason és vajon mit csinált.

Láttam benne valamit, noha egyike lehet a rosszfiúknak és most semmi mást sem szerettem volna, csak megtalálni őt.

– Egy idióta vagy – mondtam magamnak, Cap mellettem ült és bökdöste a jó lábam. Várakozva nézett fel rám, valószínűleg azt hitte, hogy hozzá beszéltem. Szóval megvakartam a füle tövét, és megpróbáltam lenyugodni.

Láttam innen a medencénk csillogó vizét, és ahogy Gina jógázott a hátsó udvarában. Ez emlékeztetett arra, hogy még bosszút kell állnom Ericen az egész tonhalas-ragu-egy-normális-napon eset miatt, de ezt későbbre halasztottam. Főleg azért, mert olyan sok időt töltött távol a tűzharcokkal birkózva, amelyek Paradise óta a legrosszabbak voltak. De amint biztonságban otthon lesz, lemeccselem vele. Nem kételkedtem abban, hogy épségben haza fog térni, mert amúgy is a pozitív hozzáállás segített, hogy ne kattogjak azon, hogy mi történhetett vele.

Láttam a főutat, amely bekanyarodott a kanyonba ahol laktam, a házam kisebbnek tűnt, de a víz a medencében még mindig látható volt, és egy pillanatra erre koncentráltam, mielőtt leültem volna az apró takaróra, ami mindig a hátizsákomban volt. Aztán a családomra és a barátaimra koncentráltam, és a legrosszabbakra, a kaliforniai tüzekre, amelyek ismét elvették tőlünk Ericet.

Nem volt nyoma füstnek a láthatáron, a százmérföldnyire lévő San Bernardinóban tomboló tüzeknek, de ez nem jelentette azt, hogy nem tomboltak éppen. Egy gyors imát mondtam Ericért, tudván, hogy fent van a hegyekben, és harcolt a várost elpusztító szörnnyel. Már négy napja, hogy elment, és felmerült bennem, hogy valószínűleg hetekig nem fogom látni, főleg most, hogy mindenkit behívtak, és naponta, sőt óránként aggódtam érte, most meg főleg, hogy még munkám sem volt, ami elterelte volna a figyelmem.

Cap mellém feküdt, az orra a mancsán, halkan lihegett, így mentek a dolgok, amikor kimentünk futni, és bár ez kínos mankóséta volt, Cap teljesen tisztában volt a teendőkkel. Állj meg, igyál és gondolkodj. Én pedig imádkoztam.

Olyan szavakat mormoltam, melyeket gyerekként megjegyeztem az új otthonomban, amelyeket ismerősnek éreztem, és megkönnyítették, hogy elgondolkodjak azon, miért is voltam itt fenn.

Ma aggódtam Eric miatt, de nem csak erről volt szó. Túl sok démon kísértett Eric biztonsága miatt, így nem csak ezért fohászkodtam.

Hosszú idő óta nem volt senki, aki beszámolt volna a látottakról. Eric épp szolgálatban volt, de amúgy is egyre több időt töltött Bradynél, főleg, hogy néhány hete eljegyezték egymást. Ami pedig Seant illeti, nagyon sokat dolgozott, meg különben is Ash és Mia ott voltak az életében. Amikor a legnagyobb szükségünk volt rá, akkor hárman összeültünk, de az elmúlt hónapban, különböző okokból kifolyólag, senki nem ért rá, aztán eltörtem a lábam, és olyan érzésem volt, mintha úgy gondolták volna, hogy nincs szükségem rájuk.

Isten volt az egyetlen, akinek elmondhattam a rémálmokat, amelyek ott lakoztak bennem, szóval ez volt a helyzet, de mostanáig magamban tartottam a haragomat. Ma reggel minden oltalmazó gondolatomat Ericnek küldtem a tűzharc mezejére. Egyszerű volt a szívem mélyére zárni a fájdalmat. Bíztam abba, hogy Isten belelát a lelkembe, de miért akarna belepillantani oda, azt már nem tudtam. Hiszen nem voltam különleges, csak egy megtört gyerek, aki csodálatos második esélyt kapott, de nem tudta elfelejteni, hogyan kezdődött az élete.

És ismét ott volt Jason arca a lelki szemeim előtt. Az ex elítéltet, aki megmentette Eric életét, kiengedték a börtönből, és eltűnt a láthatáromról, ez meg egy kicsit sem tetszett.

– Hová tűntél? – kérdeztem az eget, de egyáltalán nem kaptam választ.

Cap a hátára fordult, lihegve gurult el tőlem. A nap már magasan járt, a fák árnyéka egyre csökkent.

Cap tudta, hogy ideje menni és én is tudtam. Szóval, még ha nem is éreztem jobban magam, mint az imám előtt, mégis felálltam, kínosan egyensúlyoztam a mankómon és a jó lábamon. Összeszedtem a tálat, a vizes üvegeket és a takarót, betettem a hátizsákomba, aztán egy pillanatig csendben álltam. La Jolla látképe elém tárult, a szeretetet, amit a családomban és a barátaimban találtam meg, hálás voltam mindezért, és egy utolsó fohászt küldtem az ég felé.

– Kérlek, tartsd biztonságban a családom és a barátaimat – tettem hozzá suttogva. – Ámen.

Rövid szünet után Cappal a házunk felé tartottunk, körülöttem ténfergett, majd eltűnt a dombon és egy hatalmas bottal tért vissza, olyan naggyal, ami kibillentette az egyensúlyából. Alig kerültem el, hogy felbukjak, de sikerült kicserélnem a botot az imádott frizbijére, és addig táncolt körülöttem, amíg el nem dobtam, és teljes örömmel csaholva futott utána.

Úgy tűnt, hogy a reggeli sétáim rituáléjává vált, hogy visszahívtam a testvéreimet. Hogy hogyan tudtak így időzíteni, arról fogalmam sem volt, de volt egy gyanúm, hogy valahogy nyomkövetőt telepítettek rám, és amint felvettem Cap pórázát és elindultam a dombok felé, akkor hívtak. Könnyebb volt figyelmen kívül hagyni őket, amikor futottam, de most mankókat használtam és gyalogoltam, így ezt még mentségként sem tudtam felhozni.

– Most mi van? – válaszoltam indulatosan, mert nem bántam a hívásukat, csak tettettem; ez olyan testvér dolog volt.

– Így nem lehet felvenni a telefont, Turt.

– Kapd be, Pot.

Az öcsém röhögni kezdett. Megváltoztatta a nevem Leoról Leonardóra, aztán Tini Nindzsa Teknősösöknél kötöttünk ki, ami lerövidült Turt-re, ez volt az ő módszere arra, hogy beilleszkedjen, miután a szüleim hazahozták.

Sajnos rám ragadt, még ha felnőtté is váltam, és Reid is rendőr volt, mint én, feleséggel és két gyerekkel. A Pot rövidítés a Reid-hipopotamusz, a Turt a Turtle szó rövidítéséből eredt. Ezért mi lettünk a Pot és Turt, és ez egy szeretetteljes dolog volt, ami sokat jelentett számomra. De ezt sosem vallanám be, mert felhasználná ellenem. A négy Byrne testvér büszkén viselte a beceneveiket, Pot, Turt, Jax-max, Loner, és ezeknek a használata a külső körökben mindig viccesen hatott.

– Hogy van a lábad? Még törött? – horkantott fel a saját poénjára.

– Két hét telt el, szóval igen, még mindig törött, köszönöm. – A törés, egy tettes jóvoltából, aki úgy döntött felmászni a tetőre jó módja annak, hogy lerázza az idióta partneremet, ami miatt követnem kellett őt a tetőre, és végül lezuhantam. Egy középmagas törés a sípcsontomon, egy combközéptől lefelé tartó gipszet kaptam, ami alatt kurvára viszketett a bőröm. Kénytelen voltam az egész betegszabadságom felhasználni, még csak irodai munkára sem engedtek vissza. A rohadékok.

– Jaj – Reid megpróbált aggódni, de bár az öcsém volt és tudtam, hogy törődik velem, egyértelmű volt, hogy valami más miatt keresett meg.

– Gondoltam szólok, hogy kifestem anya szobáját.

– Oké, és?

– Meg akarja csináltatni, nekem meg szükségem lesz egy hosszú hétvégés gyerekfelügyeletre az újévben.

– Amúgy is bébiszitterkedne.

– Csak le akartam zsírozni, és szeretném, ha tudnál róla, ha Jax felhívna.

Erre felhorkantottam. Anya azonnal átlátja a szobafestési ajánlatának valódi okát, és Jax miért akarna erről beszélni velem. – Várj, azt hittem megállapodtunk abban, hogy a festési munkálatokért Jax a felelős, nem?

Reid gúnyos horkantást hallatott – Elfoglalt, igaz, nem tudom, mit csinál.

– Valószínűleg a felújításokkal foglalkozó cégét futtatja fel, hogy még sikeresebb legyen – vágtam rá.

– Akárhogy is legyen, egy seggfej.

– Csak azért dühöngsz, mert a Torontó legyőzte a Clipperst múlt hétvégén.

Jax és Reid egészséges testvéri rivalizálásban vettek részt a kosárlabda csapatok miatt, amiben én nem vettem részt, mivel én inkább hoki rajongó voltam.

– Milyen seggfej támogat egy kanadai csapatot, mikor egy teljesen jó csapat van nem messze innen, akiért szurkolhatunk.

– Elfelejtetted, hogy Jax kanadai – emlékeztettem, ami biztosan már a századik alkalommal történt.

– Mindegy, később.

– Később.

Amint sikerült hazajutnom, elátkoztam a lábam és úgy általában az egész életet, újra töltöttem Cap vizes tálját, aki hason feküdt a légkondi árnyékában. Aztán felmentem zuhanyozni, ami önmagában is elég necces volt, mert azzal járt, hogy mindent műanyagba csomagoltam és megpróbáltam egyensúlyozni, miközben végrehajtottam ezt a műveletet.

Sean azt mondta, ne essek túlzásba, de átkozott legyek, ha itt ülök és semmit sem csinálok, szóval a zuhany után azon tűnődtem, mit tehetnék ezután. Kertészkedés? Karácsonyi bevásárlás… mivel egyre közelebb kerültünk a nagy naphoz? Eddigi napjaimat Jason keresésével töltöttem, azon gondolkodva mit csinál, hogyan tudnék segíteni neki, elmélkedve a csókon, amelyben részünk volt, és ahogy ellöktem magamtól.

Igen, egyik sem ment ki a fejemből, mert túl sok szabadidőm volt.

Kávéval a kezembe a hűvös konyhában bámultam ki az ablakon a házam elé, a kikövezett előkertbe, a szomszédba, ahová Sean költözött, amikor összeházasodott Ashhal.

Azt kívántam, bárcsak le tudnám rázni az elégedetlenség érzését, ahogy a pultra támaszkodtam, egyedül ebben a nagy házban. Azt kívántam, bárcsak elmehetnék és meglátogathatnám őket. Volt egy kétségbeesett késztetésem, hogy a parkba vigyem Miát. Ez mindig segített, amikor a melankólia és a magány rám tört, de tudtam, hogy Sean, Asher és Mia, csak egy vagy két óra múlva érnek haza; találkozójuk volt LA-ben az örökbefogadási procedúra miatt, tehát ez az ötlet ment egyenesen a kukába. Annyira jó otthont biztosítanának egy rászoruló gyereknek vagy gyerekeknek, én már ki is vettem a részem ebben, írtam egy nyilatkozatot arról, hogy milyen jó emberek ők, és most háttérbe kellett húzódnom, amíg várták, hogy végig menjen a folyamat.

A tettek embere voltam, aki szervezkedett, lebeszélt dolgokat, elintézett mindent, és most a seggemen ülni a lehetséges örökbefogadás miatt, totálisan kicsinált. Nem beszélve arról, hogy a másik barátom ott volt, ahol a tüzeket még csak most sikerült valamelyest kordában tartani.

Egy kolibri suhant el az ablak mellett, én pedig szívből felsóhajtottam, ahogy a bokor felé lebegett, ide-oda cikázva, majd a szomszéd felé tartott. Követtem a röppályáját és nem tudtam mást tenni, csak mosolyogni; volt valami az apró madarakban, ami elbűvölt engem, ám feldühítette Capet. Még egyet sem kapott el, és nem is akart, túl gyorsak voltak, soha nem nyerte meg a fogócskát, amikor úgy gondolta, hogy egy kis bokor mögé bújni elég jó álcázás ahhoz, hogy ne lehessen észrevenni – idióta kutya.

Egy színes villanás kelltette fel a figyelmem, vörös szín Ash tornácán, és ügyetlenül előre hajoltam a mosogató felett, hogy jobban megnézzem. Mozgást láttam, valaki állt ott, és egy pillanatra azt hittem Ash az, és megkönnyebbülést éreztem. Itthon vannak! Mehetek meglátogatni őket és egy Mia féle öleléssel végtelenül jobbá tehetném a szánalmasan magányos napomat. Még akkor is ha Fidonak szólít, ami Eric hibája volt, a seggfejé. Az alak újra megmozdult, és nem láttam elég jól, de éppen eleget, hogy tudjam ezek nem a barátaim, vagy Mia, vagy bárki, akit ismertem. Talán egy szomszéd? Készen álltam arra, hogy szembenézzek Gina-vámpír-puma véletlenszerű tonhalas sütemény szállítmányával, csak azért, hogy egy másik emberrel találkozzak?

A pokolba is igen, egy másik ember, és valaki, aki talán hajlandó volt szóba állni velem.

– Szeretnél még egyet sétálni? – kérdeztem Capet, aki egyenesen az ajtóhoz ment, megbökve az ott lógó pórázt. Naponta akár száz sétára is menne, ha tehette volna. Megragadtam a nyakörvet, majd felkaptam a kulcsokat és mankókat, kimentem egyenesen az udvaron át Ash és Sean háza felé.

Láttam ott egy férfit, széles vállút, farmernadrágban és fényes piros pólóban, és ebből a torz oldalnézetből láttam, hogy valami nehezet cipelt.

– Segíthetek? – kérdeztem, és felém fordult. Azonnal felismertem, ugyan azt az embert, akivel a balesetem óta megszállottan foglalkoztam, miközben megpróbáltam megtalálni, – Jason kibaszott Banks.

– Jason?

Előttem állt, kezében egy gyerekkel. Elhanyagolt szakálla volt, vér folyt a száján lévő vágásból, a bal szeme feldagadt, és a pólója szakadt volt. Mozdulatlanul állt tágra nyílt szemekkel, úgy bámult rám, mintha le akarnám tartóztatni. Krisztusom, piszkos volt és kétségbeesett. Túl sokszor láttam ezt a pillantást, hogy figyelmen kívül hagyjam.

– Jason? – ismételtem meg, amikor nem válaszolt.

Hátranézett és mereven bámult rám. Az évek óta tartó kiképzés működésbe lépett, és óvatos voltam, nem mozdultam közelebb, mert láttam már előzőleg ezt a fajta puszta félelmet és rémületet. Jason elgyötört volt, szorosan fogta a kislányt és készen állt a futásra.

– Segíts rajtunk, kérlek.

Második fejezet

                                                                                                 

Jason

 

Fordította: Aemitt

 

Szavaim zihálva buktak ki. Segíts nekünk, kérlek. – Szükségem van Ericre.

– Eric nincs itt…

– De bekopogtam a szomszédba azon a címen, amit adott – fakadtam ki, majd lehalkítottam a hangom, amikor Daisy összerezzent. – Senki sem válaszolt.

Leo egy mozdulattal felemelte a kezét, azt hiszem meg akart nyugtatni. – Igen, ez az én lakásom, kint voltam, értem én…

– És ott senki sem válaszolt, ezért ide jöttem, mert tudtam, hogy a barátai a szomszédban…

– …már nem lakik itt többé – fejezte be Leo.

– Hová ment? – egy lépést hátra léptem, de ő épp úgy előre lépett, és a hátam a hatalmas korzikai bozótnak nyomódott. Nem estem csapdába, de a pánik ott verdesett a mellkasomban, mint kolibri a bokorban. Az utolsó személy, akivel találkozni akartam, az Leo volt.

– Jól vagy? Segíthetek? – kérdezte tőlem.

– Nem. – Balra dőltem, hogy elforduljak és távozzak, de megbotlottam, azonnal kinyújtotta felém a kezét, hogy biztosan megtartson, de elhessegettem.

– Hívom a 911-et – jelentette be, a zsebébe nyúlt a telefonjáért, előhúzta és összerezzent, ahogy előre lendültem, bizonytalanul és kiütöttem a kezéből.

– Ne! Zsarukat ne!

Lenézett rám, de rendületlenül viszonoztam a pillantását, amennyire csak tudtam, még akkor is, amikor analizált. Úgy nézhettem ki, mint egy vadember, vágásokkal és zúzódásokkal; ex fegyenc voltam és egy kisgyereket szorongattam.

– Akarok apa – morogta Daisy, mintha álomból ébredt volna és ez véletlenszerű részlet lett volna belőle. Aztán ugyanolyan gyorsan lecsapott rá a válóság, és zokogni kezdett.

– Nincs 911 – lehajolt, hogy felvegye a telefonját, és ezúttal nem tettem semmit, hogy megállítsam, mert meg kellett bíznom benne. Senki más nem maradt. – Miért nem mondod el, hogy miért nem akarod, hogy felhívjam a 911-et? – kérdezte, miközben elrakta a mobilját.

– Nem.

– Azért mert hívtak, hogy vigyázzak rád, Jason? Hol voltál? Ki ez a gyerek? Valaki keresi Daisyt? A szülei?

– Nem. Persze, hogy nem. Én… az enyém… nem.

– Ki Daisy? – kérdezte, kérdései élesen csattantak. – Hol van az anyja?

A gyász belém markolt, és egy pillanatra lecsuktam a szemem. – Az apja vagyok – hangsúlyoztam. – Ő a lányom. Az anyja… – puszit nyomtam Daisy feje búbjára, és lehalkítottam a hangom – a korházban van most, és csak szükségem van valakire… – segíts.

– Engedd, hogy felhívjak valakit – ragaszkodott hozzá Leo, és nem sok mindent tehettem volna, ha úgy dönt, hogy bejelenti az őrsön a helyzetet, de átkaroltam Daisyt, és megráztam a fejem.

– Kérlek. Ne. – Már volt részem ebben az egészben, és most Daisyt kellett előtérbe helyeznem. Az anyja a kórházban volt, így én voltam az egyetlen családtagja, és biztonságos helyre kellett őt vinnem.

Eric azt mondta segít, és egy olyan férfival volt együtt, akinek gyerekei voltak, és azt mondta, hogy az adósom, ezért szerettem volna, ha befogadja Daisyt, ameddig kitalálom, hogy hogyan tovább.

De nem volt itt és nem tudtam mi legyen a következő lépés.

– Megsérült? – kérdezte Leo.

– Nem, bassz… rendben van, fáradt, nem tudom, én annyira… – A szavaim összemosódtak, ismét köhögtem, a torkom kiszáradt. Hogy a pokolba voltam képes állva maradni, nem tudom. Két napja étlen-szomjan futok alvás nélkül, csupán az adrenalin hajt.

– Zaklatott. – Daisyre nézett, aki a vállamon sírdogált, kimerült és túlterhelt volt mindentől. Amíg csak tudott ébren maradt és megnyugtatásul megfogta a kezem, de amikor fél órára voltunk innen, elvesztette az alvással folytatott harcát. Nem akartam, hogy sírjon; azt akartam, hogy nevessen, éljen, és mindent megkapjon, amim nekem nem lehetett.

– Tudom, hogy sír, de én nem vagyok képes… nem tudom…

Leo rám nézett, láttam a megdöbbent aggodalmat a tekintetében, majd szorosabbra fogta a Labrador pórázát, amikor a kolibri behúzott a bokorba. A nap meleg volt, az ég kék, a rovarok és madarak zümmögése töltötte be a fejem, de az idő megállt, miközben rám meredt nyilvánvaló gyanakvással és vádaskodással.

– Vérzel – mondta. – Mi történt, Jason?

– Daisy jól van. – Nem tudtam túljutni azon a tényen, hogy tudnia kell, hogy jól volt, és akkor talán abbahagyná, hogy úgy bámuljon rám, mintha gyilkos lettem volna.

– Az jó. – Azt a hangszínt használta, amelyet a rendőrök csak akkor használtak, amikor megpróbáltak valakit megnyugtatni. – De te vérzel. Hadd engedjem be Capet, és akkor mindkettőtöket elvihetlek a sürgősségire.

Megdörzsöltem a nyakam, az ujjaim vörösek voltak a vérző vágástól, ami nem volt hajlandó összezáródni, a viszketés egy ponton az őrületbe kergetett, de most is vérzett. Szenvtelenül bámultam a kezem és a vért, mielőtt beletöröltem volna a farmeromba. Valami nem stimmelt a fejemben; már nem éreztem fájdalmat, csak szorongás árasztott el maró savval, ami égetett.

– Szükségem van Ericre – ismételtem meg. Eric segítene nekem; azt mondta megteszi.

– De itt vagyok neked – mondta Leo.

Nagyszerű. Azt a férfit akartam, akinek megmentettem az életét, aki azt mondta tartozik nekem, és bármit megtesz, amit csak akarok, amikor kiszabadulok. De mit kaptam cserébe? Egy zsarut, aki veszélyesen közel volt, és azt mondta, hogy el akar vinni a sürgősségire. Ez nem történhet meg.

– Mennem kell – fakadtam ki és hátraléptem.

– Várj, felhívhatjuk Ericet, ha ezt akarod.

– Semmi baj. Rendben vagyunk.

– Segítséget kértél; segíthetek. Eric a legjobb barátom, és azt akarná, hogy segítsek neked. Jason?

Abbahagytam a lépkedést, vártam, hogy folytassa.

– Bízhatsz bennem – mondta.

A bizalom foghíjas volt. Bíztam Rainbow-ban, hogy vigyáz a lányunkra, és nem enged a drog csábításának. Bíztam a szövetségiekben, és mégis Billy megtalált engem és Dasiy-t. Jelenleg nem tudtam kiben bízhatok meg, és Billy azt mondta mindig meg fog találni, hacsak nem adok neki pénzt, legközelebb bántani fogja Daisyt.

Szóval, igen, nem álltam készen megbízni egy zsaruban, aki megcsókolt, majd ugyanabban a pillanatban azt mondta, hogy egyáltalán nem kellene megcsókolnia. Menjen a picsába!

Bőgni akartam, mint Daisy, a kimerültség határán voltam. – Csak arra van szükségem, hogy Daisy… – képes legyen valahol aludni, biztonságban és olyan jövővel, amely jelentett számára valamit, egy családdal, akik szerették őt. Ismét abbahagytam a beszédet. A fájdalmas csend, amivel Leo bámult rám, mindent milliószor rosszabbá tett.

–  Mire van szüksége Daisynek? – Leo tett felém egy lépést.

Erősebben szorítottam Daisyt, aki abbahagyta a sírást, és most a nyakamnál hüppögött. – Mennem kell. Jól vagyunk.

– Csak gyere be pár percre, megmosakodhatsz, hadd hozzak neked sebtapaszt, és legalább valamit inni és enni.

A víz és valamilyen kaja gondolata, meg az, hogy valami, ami megállíthatná a nyakamnál a vérzést, és egy hely, ahol egy pillanatra biztonságban ülhetek Daisyvel, csodálatosan hangzott, és elnyomta az ösztöneimet, hogy ne bízzak.

El kellett hinnem, ha már Eric nincs itt, talán Leonak igaza van. Ő volt Eric legjobb barátja, mellettem ült a korházban, fogta a kezem, amikor fájdalmaim voltak, majd megköszönte és elmondta, hogy ugyanannyira tartozik nekem, mint Eric. Akkor, a tűz utáni napokban nem akartam, hogy elmenjen, olyan vonzalom volt közöttünk, amely felülmúlta azt a tényt, hogy ő zsaru volt én meg egy senki. Azt kértem tőle, maradjon a szobámban és néha alvást tettettem, hogy ne sodorjon el a fejemben lévő összes lehetőség.

Azon az eseményen, ahol a kitüntetést kaptam a bátorságomért, amikor utánam jött a mosdóba, azt mondta bármit megtesz, amire szükségem van, hogy hamarabb kiszabaduljak a börtönből. Olyan keményen vitatkoztunk, és az arcomban volt, azt mondta, hogy meg tudja oldani a dolgot. Egy rövid pillanatig azt akartam mondani, hogy segítsen, de nemet kellett mondanom. Megcsókolt, hogy ne beszéljek, és amikor hátralépett láttam az undort az arcán. Nem miattam, nem, mert visszajött egy újabb csókért.

És viszonoztam a csókját.

Haragudott magára, leereszkedett a szintemre, megcsókolt egy rosszfiút, és tudtam, hogy igazam volt, amikor megrázta a fejét. Mit csinálok? Ezt mondta az üres helységnek, és távozott, mielőtt meg tudtam volna szólalni.

Amúgy sem akartam, hogy beleavatkozzon.

– Nincs korház. – A szavaim kábák voltak a kimerültségtől és a fájdalomtól, le kellett döntenem az utolsó falat. A falat, amit megígért, hogy nem rombol le. Leo veszélyes volt a biztonságomat illetően és Daisyre nézve is, ezért szükségem volt arra, hogy azt mondja, megteszi, amit kértem.

– Nincs korház – egyezett bele, majd megtartotta a súlyomat, és valahogy bejutott abba a házba, ami régen Ericé volt.