15.-16. Fejezet

 

Tizenötödik fejezet

                                                                                                                    

Leo

 

Fordította: Aemitt

 

A nap hátralévő részében egyik kínos pillanat követte a másikat, és nem pont így terveztem eltölteni a napot.

Nem, azt terveztem, hogy egyedül leszek a magányos házamban, a kutyámmal, törött lábbal duzzogva és néhány egész évados Netflix show-val. Tedd magad túl rajta.

Az egyik szemem a szundikáló Jasonon, a másik Daisyn volt, aki egyik pillanatban csendesen játszott, a másikban pedig örült módjára futott Cappel körbe-körbe. Beszéltem Bellával, de égész nap L.A.-ben volt, és ez felőrölt, mert legszívesebben bemenetem volna az őrsre, hogy leellenőrizem Jasont, vagy felébresztem és követelem, mondja meg ki vagy mi elől rejtőzik.

Már megszámolni sem tudtam, hogy hányszor éreztem késztetést arra, hogy megnézzem, hogy adtak-e ki Amber riasztást vagy körözést egy kislányra vagy bárkire, aki hasonlít Jasonra. Megpróbálkoztam a Homelanddel, de két perc múlva elvesztettem a cselekmény fonalát, elkezdetem olvasni a könyvemet, majd eltereltem a figyelmemet az étel kiszállítás megszervezésével, mert nem tudtam, hogy ők ketten meddig lesznek itt.

Cap mellém szegődött, a lábamhoz simult, és könyörgő tekintettel nézett rám, mintha össze lenne zavarodva, hogy nem mentünk el a szokásos futásunkra. Az egyik kezemmel a füle tövét vakargattam, a másikban a bögrét tartottam és hajlamos voltam vele egyetérteni, hogy ez egy kényelmetlen helyzet. Nem kellett aggódnom a ház elhagyása miatt, egészen karácsony utánig, legalábbis azt mondták, hogy a rengeteg szabadságomat hozzáadják a lábadozási időmhöz. De mikor éreztem úgy, hogy abba hagyhatom Jason és Daisy bámulását? Ki a pokol volt valójában Jason? Egy volt elítélt? Apa? Egy vonzó srác, aki minden bizalmát elveszítette és félelemmel helyettesítette? Mibe keveredett bele, ami azt eredményezte, hogy itt kell maradnia és senki sem tudhatja meg?

A telefonom rezgett, és azonnal felvettem, kétségbeesetten próbáltam kapcsolatot teremteni valaki külsőssel, még csak nem is haboztam, amikor megláttam, hogy a Mama az, aki képes lenne átlátni rajtam, ha leengedem a védelmemet.

– Szia – mondtam, és hallgattam egy olasz szó áradatott, amit esélyem sem volt megérteni. Próbáltam megtanulni a nyelvet, de az igazi olasz nem az volt, amihez a Mama ragaszkodott, hajlamos volt időnként véletlenszerűen keverni az olasz és a New York-i angolt, és amit mondott úgy tűnt, hogy annak csak számára van értelme.

– …és ennyi volt, eltűnt – fejezte be drámai sóhajjal, én pedig egyértelműen lemaradtam valamiről, de jaj annak, aki beismeri, hogy nem hallotta.

– Ó, ne – mondtam, mert megfelelőnek tűnt. – Segíthetek valamiben?

Csak hümmögött. – Hacsak nem tudod, hogy kell megjavítani a kemencét, akkor nem.

– Umm, nem igazán, sajnálom.

– Szóval hozol valakit Hálaadásra? – kérdezte, vagy inkább kijelentette, nála soha nem lehetett tudni.

Gondolom igen kellett legyen a válaszom, mert nem tudtam Jasont és Daisyt a házban hagyni, mert hátha elmennek, amikor nem voltam ott. De miért is számított ez nekem? Mert ha ők elmennek, akkor már többé nem az én gondom lennének. Igen, igaz. Nem csak a bennem lévő zsaru volt az, aki védelmező üzemmódban volt; hanem egy piszkáló gondolat is, hogy én lehetek az, aki biztonságban tarthatja Jasont és Daisyt, és hogy valamilyen módon szükségük lesz rám. Arra gondoltam, hogy megkérem Seant, hogy jöjjön ide, és maradjon itt, de miért? Hogy visszatartsa őket attól, hogy elmenjenek? Vagy, hogy biztonságban legyenek? A fejem a határozatlanság miatt pörgött, de amikor a Hálaadás került szóba, végül nem tudtam mit mondani.

– Természetes, hogy ott leszek, Mama, mint mindig. – Ugyanezt mondtam minden alkalommal, amikor emlékeztetet rá, de ma volt egy dolog, amit hozzá kellett fűznöm. – Vihetek valakit magammal?

– Barátnő? Barát? Papa! – hívta az apámat, mielőtt megállíthattam volna. – Leo hoz valakit a Hálaadási vacsorára! Nos, fiú vagy lány? Vagy egyik sem? Vagy mindkettő? Talán ők? Úgy gondolom, nem tudom manapság, de Sheila emlékszel rá? Az élelmiszer boltban azt mondta, a barátjának az unokatestvére…

– Mama a neve Jason, ismered, ő volt az egyik, aki megmentette Eric életét. Lányával pár napig nálam maradnak.

– Egy hős! És most már ő is egy barát? – Ráharapott egy szóra, és mit mondhattam volna neki? Hogy nem olyan barát volt, de mi értelme volt a magyarázkodásnak?

– Igen, Mama.

– Hozd el az új embered, hozz mindenkit – mondta közel a visításhoz, hogy Cap még akkor is meghallotta volna, ha a kertben lett volna. – Jövő csütörtökön találkozunk, olyan izgalmas. Annyira szeretlek, édesem.

– Én is szeretlek, Mama – mondtam még akkor is, ha megszakadt a hívás. Nagyszerű. Legutóbb, amikor a Mama úgy döntött, hogy meghívja az egyik partnerem vacsorára, ami pokoli régen volt, és ez is csak egyszer volt, pokolira megrémítette, hogy még azon a héten szakítottunk. Nem tudom biztosra, hogy a srác tudná-e kezelni, hogy a Mama a harmadik randin már az esküvőt szervezte.

– Kaphatnék valamit Daisynek? – kérdezte Jason az ajtóból. Nem tűnt olyan sápadtnak, mint korábban, még zuhanyozott is, a haja nedves volt, és még mindig a Mama hívásának hatása alatt lévén, én csak pislogtam rá.

– Hmm? – kérdeztem, képtelen voltam az agyam bármely racionális részét irányítani.

– Azt mondta éhes, és tudom nekünk nincs… csak sütit vagy valamit.

Az órára pillantottam, már rég elmúlt az idő az ebéd készítésére, és bólintottam. – Készítek ebédet. Daisy allergiás valamire?

Kinyitotta, majd becsukta a száját, egyértelműen képtelen volt eldönteni, hogy mit válaszoljon.

– Nem tudom – mondta végül. – De nem hiszem. – Olyan zavarban volt, és küzdöttem a kísértéssel, hogy magamhoz húzzam és elmondjam neki, hogy minden rendben lesz, még akkor is, ha hazudnom kell.

– Tehát, akkor nem töltöttél sok időt Daisyvel?

Hitetlenkedve nézett. – Elfelejtetted, hogy börtönbe voltam?

– Mi van a látogatásokkal?

– Nem.

– Értem, néha a gyerekeknek a legnehezebb és ő csak egy kisbaba volt. – Egy pillanatra elgondolkodtam ezen. Daisy négy éves lesz, igaz? Jason nagyjából épp annyi ideig volt bent. – Tudtad, hogy Rain terhes? – kérdeztem hírtelen, és rám pislogott. – Úgy értem elmondta neked?

– Elmondta – ismerte be, de lebámult a pultra. Ebben a történetben jóval több volt, ebben biztos voltam, de nem hiszem, hogy ő maga hozzátett volna valamit.

Kinyitottam a hűtőt, bekukkantottam, tojás, bacon, tej, gomba és paradicsom. – Szerinted szereti az omelettet? Vagy a rántottát?

– Sima tojás, azt hiszem – mondta, majd úgy tűnt összeszedte magát. – A tojás jó, láttam, hogy tojást, pirítóst és mogyoróvajat evett. – Pattogtatta az ujjait. – Akkor nem allergiás a mogyoróra.

A konyhában a céltudatos sántikálás jó érzéssel töltött el, és amikor Daisy majdnem kinyalta a tányérját, megette a tojásokat és a pirítóst, olyan büszke voltam a főzési tudományomra, mint, amikor sikerült Miát rávennem, hogy egyen meg egy egész tálka csirkés rizst. Seantől, Ashertől és Erictől visszautasította, de nem az ő Fivo bácsikájától. Tőlem nem, Mia kiürítette a tányérját, és nem voltam benne biztos, hogy azért, mert én voltam az egyedüli, aki nem adott ki repülőre emlékeztető hangokat, vagy, mert már eleget harcolt a többiekkel, és az ellenállása megkopott. Szerettem azt hinni, hogy ez a lehengerlő személyiségem miatt volt.

–  Te mosolyogsz – mondta Daisy és villájával rám mutatott.

Visszatértem az asztalhoz és megtartottam mosolyomat. – Sokat kell mosolyogni.

Összezavarodott. – Mint min?

– Daisy, ezt nem kérdezheted – szólt közbe Jason, de leintettem.

– Csodálatos nap a mai, Cap szeret úszni a medencében, én pedig a medencére gondoltam.

– Menni akarok – mondta Daisy határozottan.

Így kötöttünk ki a medencénél. Most kerítés vette körül, mivel Mia gyakran kint volt, és a bezárt kapu azt jelentette, hogy Daisy sem tévedne be a területre és nem esik a vízbe. Valami, ami miatt aggódtam, és alá is támasztotta a tényt, hogy valahogyan előttünk jutott le a földszintre. Még jobban meg kellet erősítenem a biztonságot, főleg hogy Jason még mindig nagyon sok időt töltött az ablakban a környéket ellenőrizve. Nem tudom kire számított, de nem kockáztathattam.

– Nem is tudtam, hogy szereti a vizet – morogta, miközben Daisy a sekély felében fröcskölt, pólóban és rövidnadrágban, tetőtől-talpig naptejjel borítva. – Azt tudtam, hogy imádja a fürdőkádat, de talán tévedtem Rainnel kapcsolatban, talán tényleg…

– Mit?

– Mindegy.

És ezzel a pillanattal véget ért a kis bepillantás Jason pszichéjébe. Daisy nem akart a mélyebb részébe menni, és Cap örömmel maradt vele, ahelyett, hogy az úszás iránti vágyának engedett volna. Jason oldalról figyelte, csupasz lába a medencébe lógott, soha egyetlen pillanatra sem vette el a tekintetét a kislányról, és sajnáltam, hogy nem tudtam vízbe menni. Még belekeveredtem egy játékos huzavonába a frizbivel, és úgy döntöttem, hogy eleget teszek Daisy kérésének, hogy fröcsköljem le Jasont.

Végül is a srác csak ott ült, dögösen és aggódónak tűnt.

Természetesen Daisy fröcskölését alig lehetett érezni, de egy zajos négytagú család tagjaként nőttem fel, együtt éltem Seannal és Erickel, és pontosan tudtam, hogyan kell frizbivel együtt a kezemmel kanalazni, hogy összevizezzem Jasont. Daisy sikongatott, Cap ugatott és Jason letörölte az arcáról a vizet és mosolygott.

Lehetséges volt, hogy néhány pillanatra bemegy a medencébe, és az árny eltűnik a szeméből?

– Várj csak, amíg kijössz a medencéből, Daisy-May – ugratta hamis mormogással, mire Daisy tovább kacagott és Cap mögé bújt.

– Cap megment majd – kiáltotta, és nem tudtam nem mosolyogni a beszélgetésen. Igazán, csak azt kívántam, hogy Jason bemenjen mellé a medencébe.

Betrappoltunk a házba, vizes törölközőben, csak annyira álltunk meg, hogy megtöröljük Daisyt. A nap további része ugyanúgy telt, Jason szunyókált, Daisy a piros sárkányát szorongatta a karjában, és egy játékot játszott, a robbanó tüsszögő pihe golyókkal, amit az iPad-en találtam.

– Elmehetünk, amikor csak akarod – mondta Jason, amikor leültünk vacsorázni.

– Itt maradsz, ahol láthatlak, ebben a házban, amíg Eric haza nem jön. Azt akarná, hogy maradj, és látni akarna. – Talán kicsit metszőre sikeredett a mondandóm, de legalább bólintott.

Az ujjai nyugtalanul mozogtak az asztalon, a fejében lévő ismeretlen dal ritmusát dobolva. Azt hiszem, mindez egy ideges reakció volt, és egy olyan, ami megnyugtatta.

– Meglátjuk mi lesz.

Hangosan sóhajtottam és megkerestem a telefonom, megböktem és végig pörgettem a hírek alkalmazást, majd az időjárást, majd ismét a híreket, és egyáltalán nem láttam belőle semmit, és minden csak úgy pörgött a fejemben.

Jason gondolataiba merült és a semmibe bámult.

Úgy tűnt, mindketten Ericre vártunk.

Csendben ettünk, Daisy kissé lecsúszott, majd Jason hirtelen azt mondta, hogy lefekszenek, és a napomnak ezzel vége volt. Cappel egy sántikálós sétát tettünk a háztömb körül, nem túl messze, és mindig szemmel tartva a házat. Bosszankodtam, hogy fáj a lábam és önmagamon, hogy törődtem Jason és Daisy menekülésével.

Nem kéne törődnöm vele. Igaz?

De mégis megtettem.

Tizenhatodik fejezet

                                                                                                                    

Jason

 

Fordította: Aemitt

 

Noha ez volt a legkényelmesebb ágy, amibe emlékezetem óta valaha is aludtam, az alvás sokáig elkerült, rémálmokkal átszőve. Kényszerítettem magam, hogy felébredjek, valami ismeretlen ritmust doboltam az ágyneműn, tünékeny maradványai a legsötétebb gondolataimnak, amelyek bekergettek a szobába. Némelyikben otthon voltam a családommal. Máskor meg a hotelszobában voltam, ahol Billy fojtogatott, képtelen voltam elmenekülni. Azt kívántam, bár csak az agyam egyetlen dolgot rögzített volna, kizárólag egyetlen dolgot. Daisy gyorsan elaludt a sárkányát szorongatva, és nem volt értelme annak, hogy aggódjak érte, de hosszú ideig bámultam minden egyes alkalommal, amikor felébredtem.

Ma a medencénél, Cap mellett olyan nagyon… boldog volt. Nem tudtam, hogy mit gondoljak erről, vagy, hogy ezt annak vegyem-e, ami volt, vagy, hogy a trauma háttérbe szorította azt, ami történt. Tanácsadásra lenne szüksége, és elhatároztam, hogy amint abbahagyjuk a menekülést és letelepedünk Vermontban vagy akárhol, akkor szerzek neki segítséget.

Már nem számoltam hányszor ébredtem fel pánikszerűen, hogy megnézzem Daisyt, majd megpróbáltam visszaaludni. Nyugtalan voltam, szomjas, haragudtam magamra és szükségem volt rá, hogy kijussak ebből a szobából. Leo szobájának ajtaja csukva volt, óvatosan átléptem Capon, aki felébredt és követett a földszintre, mancsainak csattogása megnyugtatóan hatott a sötétben. Eljutni a konyhába anélkül, hogy megütném a lábujjam az egy dolog volt, de bögrét találni a sötétben az egy másik dolog volt, ezért felkapcsoltam a tűzhely lámpáját, megtöltöttem a bögrét vízzel, és leültem az asztalhoz.

– Szia – nem lepődtem meg, amikor Leo csatlakozott hozzám, ásított és egyenesen a hűtőhöz tartott, hogy kivegyen egy doboz tejet, töltött belőle egy bögrébe, mielőtt leült a szemközti székre, kezével az arcát dörzsölte, mielőtt újra ásított. – Nem tudsz aludni? – bólintottam, mire ő felsóhajtott. – Az ágy, Daisy, a sérülésed, vagy az álmaid?

– Huh?

– Mi tart ébren? Az ágy? Aggódsz Daisy miatt? Fájdalmaid vannak? Vagy az álmok?

– Minden a felsoroltak közül – mondtam és belekortyoltam a vizembe, melynek hűvössége megnyugtatta a fájó torkom. Emlékeztem, mintha Sean azt mondta volna, hogy a fájdalom idővel enyhülni fog, de most úgy éreztem, mintha üvegszilánkon keresztül nyelnék, és ez szívás volt.

– Akarsz beszélgetni? – kérdezte Leo.

Igen, mindent meg akartam vele osztani, mesélni akartam neki Billyről, és arról, hogy mennyire szerettem volna elmenni Daisyvel, majd elmagyarázni, hogy a legtöbb rémálmom azzal végződik, hogy Daisyvel meghalunk.

– Nem.

Morgolódott a bajsza alatt, majd felkelt, hogy a pulthoz menjen és kivegyen egy műanyag edényt. Nem tudtam megállni, hogy ne bámuljam a bőrfelületet, ami kilátszott, ahol a pólója kihúzódott a rövidnadrágból. Megpróbáltam nem bámulni, de az első csók emléke és az a tény, hogy pont ott volt, elég volt ahhoz, hogy képtelen legyek levenni a tekintetem róla.

Azt mondta, hogy nem kellett volna megcsókolnia, a pokolba is, ha jól emlékszem, ez csak egy módja volt annak, hogy elhallgattasson akkoriban. Csak annyit tett, hogy felajánlotta a segítségét, de ha túlságosan utána néz a múltamnak, hogy miért voltam börtönbe, akkor talán rájön az összefüggésre Rainnel, és akkor minden tönkre menne.

Milyen lenne igazából megcsókolni Leót? Követelőző volt, félbe szakított, miközben magyaráztam neki, hogy azt akarom, hogy húzzon el a picsába. Friss kávé és menta íze volt, még most is emlékeztem az ízére.

– Éjszakai lakoma. – Megfordult, szembe velem, és ismét rajta kapott, hogy bámulom. Lehajtottam a fejem, de csak az után, hogy láttam fellángolni a tudatosságot a tekintetében. Tudta, hogy nézem őt, de legalább nem tudta, hogy mi járt a fejembe.

Szempilláim alól láttam, hogy egy kis kupacot rakott össze pont közöttünk, a szekrényben talált dolgokból. – Ez Halloweenről maradt, és mivel Eric nincs itt, nem ette meg senki. Szolgáld ki magad.

Felnéztem rá, hogy megnézzem szórakozik-e velem, de ő csak intett az édesség felé és kacsintott, így a Milk Duds-ért nyúltam, ő pedig elismerően hümmögött, és a hang egyenesen a farkamra hatott. Milyen hangot adhat ki az ágyban?

Mi a pokolért gondolkodtam én ezen? Alig kapok levegőt, nemhogy képes legyek rá, hogy valaki keményen a matracba döngöljön.

– Jó választás – szakított ki az elszabadult gondolataimból. – Egyél egyet.

Nem emlékeztem, hogy mikor ettem utoljára ilyet, óvatosan széttéptem az apró csomagolást, és belekukkantottam. – Csak én látom úgy, vagy az édességek mostanában kisebbek lettek?

Ekkor felnevetett, és kellemes hangja vízhangzott a csendes konyhában. – Arra nem gondoltál, hogy csak mi lettünk nagyobbak?

– Emlékszem, hogy a Duds csoki golyói hatalmasak voltak.

– Lehet, hogy az igaziak azok, de ezek halloweeni csemege méretű csomagok, így legalább nem járulok hozzá a gyerekfogak rothadásához, ez volt a célja annak a kioktatásnak, amit Seantől kaptam, amikor látta, hogy normál nagyságúakat vettem.

Reménykedni kezdtem. – Várj, itt a házban van teljes méretű Milk Duds?

Hátradőlt a székében és megsimogatta lapos hasát. – Egyet megettem, a többit bevittem a munkahelyemre.

Megdöbbentem, miközben beszélgettünk, hogy az örökkévalóság óta ez volt az első igazi nem elbaszott beszélgetésünk, és ez jól esett.

– Igen – csendben rágtam az édességet. Aztán amikor az apró csomaggal végeztem, mind az öt Dudssal, és huncutsággal a fejemben, kinyújtottam a kezem, és megragadtam egy másik kis szelet édességet. Amikor felnéztem rá, úgy vigyorgott, mint egy idióta, és igen, gyönyörű mosolya volt.

– Szóval így állunk, akkor? – Magához húzta a Skittlest, négy kis csomaggal belőle, aztán kihívóan felhúzta a szemöldökét. Ez egy ostoba gyerekes játék volt és olyan, amitől még az éjszaka közepén is könnyedebbnek éreztem magam. Nem csak, mert mosolygott, és a pokolba, én is mosolyogtam.

Elvettem a Twixet, amitől káromkodni kezdett, ökölbe szorítottam a kezem, tudtam, hogy legyőztem azzal, hogy megkaparintottam a másik kedvencét. A Twixért nyúlt, de én elkaptam a kezét, és néhány másodpercig birkóztunk az édességért, mindketten vigyorogtunk, mint az idióták. Aztán abbahagyta a játékot, már nem tartottam vissza, és váratlanul összefűztük az ujjainkat, anélkül, hogy akartuk volna.

– Jason… – motyogta, de nem tudtam válaszolni, és nem akartam megérinteni. Dögös volt és kócos, a mosolya pedig elbűvölte az isteneket, és én annyira benne akartam lenni a kibaszott napsütésben és szivárványban, hogy az már veszélyes volt. Így is hidegzuhanyra lesz szükségem, hogy a farkam lelohadjon. Kiszabadítottuk az ujjainkat, de a vonzalom szikrája ott volt az egyesített érintésünk melegében. Aztán témát váltott, és megkísérelte enyhíteni a hangulatot.

– Oké, akkor én vagyok a következő, és ha a srác, akinek ágyat adtam, nem lesz kedves hozzám… – Elnyomott egy nevetést, aztán kihalászta az utolsó Twinkiet, és nem maradt más számunkra, mint a kandiscukor és a Sour Patch Kids. Egyiket sem akartam, de én voltam soron, és nem akartam, hogy vége legyen ennek a hülye játéknak. Ha udvarias lettem volna, felajánlottam volna neki a választást, de nem ez volt a játék lényege, és úgy döntöttem, hogy az édes kukorica a kisebbik rossz, és mindhárom zacskót elkanalaztam, és a halomba tettem.

Leo elvette a megmaradt édességeket, és megrázta a fejét. – Nem hiszem el, hogy ezt tetted velem, haver – motyogta és megütögette a Sour Patch Kidst. – Az ördög cukorkái – megborzongott, majd átnézett a kupacomra és azt a gödröcskés mosolyt villantotta.

– Tudok cserélni – mondtam azonnal, de megrázta a fejét, és ott volt az a pusztító mosoly.

– Csak szórakozom veled. Igazságosan megosztoztunk a zsákmányon.

Egyikünk sem evett túl sokat abból, amit felhalmoztunk, de vicces és szórakoztató volt eljutni idáig. Még mindig nem voltam fáradt, és most a cukorszintem annyira magas volt, hogy totálisan fel voltam pörögve.

– Akarsz inni valamit? – kérdezte Leo. – Forró csokit?

Meleg volt az éjszaka, de a forró csoki gondolata tökéletesen hangzott. Szóval, legalább addig is fixírozhattam, miközben megcsinálta, és elgondolkodhattam a „mi lenne ha” dolgokon.

Mi lenne, ha nem vittem volna el a balhét valamiért, amit nem csináltam?

Mi lenne, ha elég bátor lennék, hogy megfogjam a kezét, és beismerjem, hogy akkor sem tudtam kiverni a fejemből, amikor a legmélyebbre kerültem? Még akkor is, amikor megcsókolt, és annyira lesokkolódott azon, amit tett.

Mi lenne, ha nem csak egy rosszfiút látna bennem, aki nem érdemelte meg, hogy megcsókolják?

Csendben iszogattunk, és kezdtem fáradtnak érezni magam. Szinte úgy éreztem, mintha le tudnék feküdni és aludni.

– Meg kellene próbálnunk aludni – olvasott a gondolataimba.

Otthagytam az asztalon a cukorkákat, és Leóval a sarkamba elindultam felfelé az emeletre. Tartoztam neki valamivel, talán egy köszönömmel, amiért befogadott bennünket, vagy hálával, amiért nem kérdezősködött túl sokat, és megálltam a lépcsőn az éber Cap mellett, hogy kimondjam a szavakat.

Megfordultam, hogy szembenézzek Leóval az éjjeli lámpa lágy fényében, amit ő kapcsolt be Daisynek. Ez volt az egyik a kettő közül, a másik a hold alakú az ágya mellett. Imádta, és próbált meggyőzni, hogy egész éjjel bámulni fogja, amíg persze gyorsan el nem aludt.

Leo ismét ott volt a személyes terembe, óvatosan átlépve Capen, tenyerét a falon tartotta, nézve, hogy hová lépett.

– Emlékszel a csókra? – kérdezte a félhomályban.

– Igen, emlékszem rá.

Összerezzent, majd a szemembe nézett. – Emlékszem a vitánkra, amit folytattunk, minden egyes szavadra, amikor azt mondtad, hogy húzzak el a picsába az életedből, ne kérdezősködjek, aztán megragadtalak és megcsókoltalak, hogy ne kiabálj. Emlékszem arra, ami kiült az arcomra.

Csalódottság kavargott bennem. Egy pillanatig azt hittem, azt fogja mondani, hogy nem hiba volt, és hogy a suttogása, hogy mit tettem, valami mást jelent, mint azt, hogy milliószor megbánta.

Az a csók még sokáig kísértett utána, még mélyebbre taszította a hiányzó önbecsülésemet.

– Igen, hangot is adtál a megbánásnak – mondtam, majd Daisy és a szobám ajtajának a kilincséért nyúltam, de megállított, megragadta a kezem és szorosan tartott.

– Tudom mit mondtam, és sajnálom.

Elrántottam a kezemet. – Miért sajnálod? Megcsókoltál, pedig nem kellett volna, te mondtad.

– Te ezt nem érted.

– Nem is igazán akarom – unalmat tettetem, de újra megfogta a kezemet, de ezúttal sokkal gyengédebben.

– Nem a csókot bántam meg, nem arra értettem.

– Nekem úgy hangzott.

– Bassza meg – megdörzsölte a szemét. – Esküszöm, hogy nem úgy értettem, hogy nem kellett volna megcsókolnom téged. Csak úgy értettem, hogy akkor nem volt helyénvaló, és várnom kellett volna.

– Most már ezt mondod – próbáltam könnyíteni a beszélgetésen, mert kezdett túl komolyra fordulni.

– Figyelj rám, Jason. Sajnálom, mert azt sajnáltam a legjobban, hogy nem csókolózhatunk újra.

Szembefordultam vele. – Hmm?

– Ráadásul nem hallgattam rád, és amúgy is utánanéztem az ügyednek. Nem volt okod rá, hogy börtönbe kerülj, nem volt bizonyíték, ami egyértelműen arra utalt volna, hogy elsikkasztottad azt a pénzt az iTechtől, mégsem küzdöttél a vád ellen. Miért?

Jézusom, ez aztán az irányított kérdés.

– Azt tettem, amit a családomért tennem kellett.

Magához rántott, és én nem húzódtam vissza, egészen addig nem, amíg meg nem fordult, és a falhoz nem szorított, csapdába ejtve ott, egyik kezével az enyémet tartva, a másikkal pedig a fejem mellett a falon támaszkodott.

– Tudom, hogy így volt – suttogta, majd megcsókolt. A csók gyengéd volt, egy lehelet könnyű érintés, ami alig volt észrevehető, de felforgatta a világomat. Amikor szétváltunk, tudtam, hogy ez az a csók, amit megígértem magamnak, az egyetlen dolog, amit kihúzhatok a listámról. Vissza kellett volna utasítani, megmondani neki, hogy megbántam, majd bemenni a szobámba és megpróbálni elaludni. Aztán összpontosíthatnék a következő dologra, amivel elkezdhetem az új életemet Daisyvel.

– Leo…

Megállított egy alapos lábujjbegörbítő csókkal, ami a legszexibb dolog volt, amit valaha tapasztaltam így teljesen felöltözve. A lábaim kocsonyássá váltak, és megragadtam a pólóját, miközben elmélyítette a csókot, és a nyelveink összegabalyodtak. Ez nem olyan volt, mint a csók a fürdőszobában – az rövid, heves és néhány másodperc alatt véget érő volt, ez egy felfedezés és egy ígéret volt egybecsomagolva.

Kiszabadítottam a kezem a szorításából, és egy pillanatra megállt, de nem ezt akartam. A feje mögött összefűztem az ujjaim, kapaszkodtam, és még a fejemet is megdöntöttem kicsit, hogy jobban hozzám férjen. Nem akartam csak egyoldalú csókot. Érezni akartam mindent, amiről azt hittem, hogy ott lehet, azt a kapcsolatot, amire a börtönben töltött legrosszabb perceimben vágytam, annak ellenére, hogy azt mondta, egyáltalán nem kellett volna megcsókolnia. Nyelvem simogatta az övét, semmi agresszív nyomulás, semmi falra kenés, semmi düh, vagy sóvárgás, ez egy szelíd felfedezés volt, és én elvesztem.

Bűnbánat, odaadás, szükség és kétségbeesés árasztott el, a torkomat a gyász szorongatta. Megígérte nekem, hogy segít, ha szükségem van rá, én pedig kapásból elutasítottam, és most már túl késő volt a segítséghez. Kicsit hátrébb húzódtam, csukott szemmel hajszolta a csókot, csak akkor állt meg, amikor nyilvánvaló vált, hogy nem akarok többet.

– Jason?

– Utálod ezt, nem akarsz megcsókolni egy volt fegyencet.

– Akarom.

– Nem tudsz eltekinteni tőle.

– Jason, kérlek…

– Nem az vagyok, akinek gondolsz – szakítottam félbe. – Daisy a prioritásom. Nekem van múltam, te pedig zsaru vagy, ez nem működik.

– Ha semmi sem működik, akkor miért akartalak olyan régóta megcsókolni, és miért akarok gondoskodni rólad? Kutatnom kellene az után, hogy ki bántott, miért vagy egyáltalán itt, mégis csak ülök a seggemen, miközben tennem kellene valamit. Bármit.

A kijelentése megdöbbentett, de ma este nem álltam készen egy őszinte beszélgetésre, térre volt szükségem. Kiszabadítottam a kezem és elléptem, majd átmásztam Capen, hogy a szobámba jussak, besurrantam és becsuktam az ajtót. Néhány pillanatig a fának támaszkodtam, és csak Leo Caphez való halk mormolását halottam, majd egy ajtó csapódást. A szobájában volt. És én is a sajátomba.

Pontosan így kellett lennie.

Félóránként pánikszerűen ébredtem, és elhatároztam, hogy ma este az ajtó elé teszek valamit, például azt a széket, ami a sarokban lévő kis íróasztalhoz tartozott. Aztán ha Daisy felébredt és elmozdítaná a széket, meghallottam volna. Ez az ötletem volt fél négykor. Négykor már attól rettegtem, hogy tűz üt ki a szobában és benn rekedünk, ami azt jelentette, hogy négy és öt óra között abban a szorongó állapotban voltam, amiről azt hittem, hogy a börtönben leküzdöttem.

Bassza meg!

A reggelinél nem akartam Daisyt metaforikus pajzsként használni, hogy mögé bújjak, de ha kellett, akkor megtettem volna. Szégyentelenül és habozás nélkül, ami valószínűleg rossz apává tett, de a fenébe is, nem tudtam aludni, és Leo olyan valaki volt, akitől olyan dolgokat akartam, amiket nem kaphattam meg. Szembe kellett néznem vele a tegnap este történtek után, és volt néhány szó a fejemben, hogy elmagyarázzam, hogy a vonzalomra való reagálás helytelen volt, de amint beléptem a konyhába, a szavak elszálltak.

Mert nem volt egyedül.

Kezeit maga előtt tartotta, áradt belőle az ártatlanság. – Mielőtt egy szót is szólnál, ő itt Lillian, Sean barátja, és gyermekpszichiáter. Megkérte, hogy látogasson el, teljes titoktartás mellett.

Felkaptam Daisyt, nem tudom miért tettem, mert teljesen barátságos reggeli ölelésben volt Cappal, és csak küzdött, hogy le tudjon szállni. Minden, amit tudtam, hogy egy idegen van a házban, és ez az új személy a vizslató tekintetével engem nézett.

Kedves volt a tekintete, de ugyanakkor körül lengte az a kimértség. Egy-két pillanatig a biztonságérzet és a menekülés közötti köztes térben voltam, és legszívesebben ráordítottam volna Leóra, hogy még nem állok készen arra, hogy emberek vegyenek részt Daisy és az én életemben sem. Másrészt kétségbeesetten vágytam valakire, bárkire akit elismerhetnék szakmailag, aki azt mondja nekem, hogy Daisy rendbe fog jönni.

– Reggelizni jöttem – mondta Lilian és belekortyolt a kávéjába. – Ez minden.

– Nem csak ennyi, ugye? Nincs pénzem arra, hogy… miért is… – A szavak cserbenhagytak, Leóra pillantottam segítségért. Nem sokat segített, egyszerűen ült az asztalnál, ahol mindenféle reggeli apróságok voltak kikészítve kávéval és narancslével.

– Csak reggelizzünk meg.

Túlságosan is tele volt a fejem, de végül is leengedtem Daisyt, aki befejezte az ölelkezést Cappal, majd felmászott a székre.

– Szia, Daisy, a nevem Lillian – mutatkozott be, és ez az egyszerű dolog is elég volt hozzá, hogy megfeszüljek.

– Szia – mondta Daisy, miután először velem egyeztetet. Mit kellett volna tennem, mondjam neki, hogy ne köszönjön? Tényleg jelenetet akartam itt rendezni? Egyáltalán nem így képzeltem el a tegnap estét követő reggelt. Ez nem kínos beszélgetés volt arról, hogy miért volt rossz ötlet a csókolózás. Ez egy gyerekek szakértője volt, aki felmérte a lányomat. Mi történik, ha a doki úgy gondolja, hogy rossz vagyok a számára?

Segítettem Daisynek a palacsintával, és mivel még mindig éhes volt, levágtam egy keveset az érintetlen bagelemből, és Daisy véletlenül – szándékosan – a padlóra ejtette, ahol Cap felporszívózta.

– Ne etesd a kutyát – mondtam határozottan, utáltam a hangomat, és biztosan tudtam, hogy ezt most elbasztam. Csakhogy Leo nem etette Capet két étkezés között, és én helyesen akartam cselekedni azzal az emberrel szemben, aki menedéket adott nekünk.

– Éhesnek tűnik – mondta Daisy és ártatlanul pislogott. Istenem, egy majmot is le tudna varázsolni a fáról.

– Nem éhes, Daisy, szóval nincs több, oké?

Daisy duzzogott, de aztán minden feledésbe merült, ahogy belekortyolt a gyümölcslevébe. Idegesen vártam, hogy a doki elkezdjen kérdezősködni, úgy éreztem, mintha ő és Leo engem bámulnának, és fájt a fejem. De Leo volt az, aki a segítségemre sietett.

– Jól aludtál, Daisy? – kérdezte, és adott neki még egy kis gyümölcslevet, miután befejezte, amit ivott.

– Uh, hmm – bólintott a fejével. Megbökdöstem a karommal. – Köszönöm – tette hozzá, és olyan szélesen rám vigyorgott, hogy a szívem dagadt a szeretettől.

A börtönben arról álmodoztam, hogy mosolyogni látom, csakhogy nem egy zsaru konyhájában, hanem a Hill Valleyben bérelt házam mögötti erdőben, kabátban és csizmában, pocsolyákban tocsogva, nevetve, lehullott levelekkel játszva.

Mindig így képzeltem el őt, egy biztonságos helyen, ahol én és az anyja osztozunk a gyermekfelügyeleten, bármilyen bonyolult tervet is találtunk ki, hogy felosszuk a lányunk idejét.

– És te? – kérdezte Leo és ki kellett vonnom magam a mosolyának bűvköréből, ami lehetetlenül nehéz volt.

– Én?

Rám vigyorgott, ami olyan ragyogó volt, mint Daisyé. – Jól aludtál?

Hazudhattam volna, és azt mondhattam volna, amit hallani akart, stresszes és fáradt voltam, és csak az őszinteséget találtam. – Nem akartam egyedül felébredni – mondtam és oldalra pillantottam Daisyre, aki lábát lóbálta a széken.

– Ezt megértem – mondta.

– Leo mondta, hogy szereted a medencét – jelentette ki Lillian, és Daisy erőteljesen bólintott, hogy a fürtjei hullámoztak. Valószínűleg szüksége volt egy hajvágásra, vagy ilyesmire, valamire, ami felfogja a frufruját az arcából, előbb vagy utóbb, mentálisan feljegyzést készítettem, egy listát arról, amire szüksége volt. A születési anyakönyvi kivonat fénymásolata, oltási kiskönyv, és minden más, ami segített abban, hogy képet alkossak a kislányomról, mielőtt részese lenne az életemnek. Mert hacsak Rain fel nem ébred, nincs semmim abból az időből mielőtt fogtam és elmenekültem.

– Nem úszom jól – motyogta.

– Nos – javítottam ki, erre az orrát ráncolta.

– Hát, nem úszom jól – mondja Daisy, és én szorosan át akartam ölelni. Kijavíthattam volna, de belül jót mulattam, és magamban kellett tartanom ezt a gondolatot.

– Eléggé jól – mondtam, és lehajolva összeérintettük az orrunk.

– De jól mulattál – szakította félbe Lillian a kis szertartásunkat, én pedig dühös akartam lenni, de leginkább a választ akartam hallani.

– Nagyon is. Most már mehetek játszani, apa?

Nem akartam, hogy maradjon, csak azért, hogy beszélhessen Lilliannel, de úgy tűnt, hogy Lilliannek más ötletei voltak.

– Szeretsz színezni? Van százféle zsírkrétám a szivárvány minden színében, szeretnéd megnézni őket?

Ismét rám nézett megnyugtatásért, és a világ legjobb apukájának éreztem magam, amiért útmutatást kért tőlem, aztán nyeltem, amikor eszembe jutott, hogy nem tudja, kiben bízhat. Nem kellene a gyerekeknek nyitottnak lenniük és bízniuk mindenben, nem azért volt szükségük felelősségteljes szülőkre?

– Igen – bement a napaliba, és én innen láthattam őt, Lillian követte kezében egy hatalmas doboz zsírkrétával és egy könyvvel. Megállítottam Lilliant és ő várakozás teljesen nézett rám. Mit akartam mondani? Mondjam meg neki, hogy hagyja békén Daisyt, követeljem, hogy ott legyek vele, vagy bízom benne, hogy Leo nem enged akárkit a házába? Végül nem mondtam semmit, de fogtam a kávémat és leültem a kanapéra és figyeltem, ahogy Lillian Daisyvel beszélget és a kíváncsi Cap, aki megkóstolta a piros zsírkréta ízét és undorodva kiköpte. Daisy annyira nevetett, hogy a könnyei is majdnem kicsordultak, és Cap pedig legalább egy percig nyalogatta a száját, mintha az segítene eltüntetni a vörös zsírkréta ízét.

Egy idő után Lillian a konyhába ment, én pedig követtem, miután meggyőződtem arról, hogy Daisy rendben volt és eléggé felszabadult, hogy játsszon Sünimünivel, Luluval és számtalan más sündisznó bábuval. Mire a konyhába értem, úgy sejtettem, hogy Leóval már befejezték a komoly beszélgetést arról, hogy mi lesz a következő lépés, így másodpercek alatt sebességbe kapcsoltam.

Becsuktam a bejárati szoba ajtaját. – Nálam marad. – Nem adtam teret a vitára.

– Persze, hogy itt marad – mondta Lillian homlokát ráncolva. – Nem azért vagyok itt, hogy Daisyt bárhová is elvigyem, azért vagyok itt, hogy segítsek, hogy lássam van-e bármire szüksége, bármi elfojtott, valami sérelem vagy bántalmazás az életében, mielőtt te elhoztad onnan.

Az összes vér kifutott a fejemből, és levágódtam a legközelebbi székre. – Bántalmazás, maga szerint…

– Még csak egy első felmérést végeztem el, de úgy tűnik, hogy boldog gyermek, zavart, ideges, talán egy kicsit túlságosan is szorongó, de ott van, ahol lennie kell, az apjával.

– De…

– Ha számít valamit, nem látom, hogy bármit is titkolna, bár említette, hogy van egy titka arról, hogy ismer valakit, akit pótpapának szólít, és hogy nem mondhatom el senkinek. Még a kutya fülét is befogta, szóval biztos valami olyasmi lehetett, amire megkérted. Mármint megtartani azt a titkot.

– Csak mert… a szarba… ezt jól elbasztam?

Lillian megrázta a fejét, majd kinyújtotta a kezét, amit én megráztam. – Szeretnék visszajönni néha-néha, talán minden másnap, hogy segítsek neki beszélgetni, átbeszélni mindent, ami aggodalmat okoz neki. Sokat tudsz róla, az életéről az anyjával?

Ez gyors irányváltás volt. Túlságosan könnyen bejutott, hogy meglátogasson, és akkor egyből Rainről akart beszélni? Kihúztam magam és felemeltem az állam.

– Először is, nincs pénzem a maga segítségére, másodszor pedig boldog lesz velem, és rendezni fogjuk a helyzetet az anyjával rendesen.

Félek belegondolni, milyen volt Rain, de nekem és Daisynek ezt egyedül kell végigcsinálnunk.

A nő bólintott, majd az ujján számolt. – Először is, ezzel egy szívességet törlesztek Seannak, tehát nincs költség, másodszor pedig, ha számít valamit, említette, hogy az anyja szomorú, de nem részletezte.

– Akkor megértjük egymást – mondtam dacosan.

Rám mosolygott, és a karomra szorította a kezét. – Visszajövök, nem kell fizetni, és hé, csak így tovább, apuka.

Leo kikísérte, aztán visszabicegett hozzám, és egy sima mozdulattal, ami a gipsz ellenére is sikerült neki, magához húzott, és megcsókolt. Túlságosan megdöbbentem ahhoz, hogy megmozduljak, és amikor mégis hátráltam, gyanakodva néztem rá.

– Mi a pokol?

– Ez azt jelenti, hogy nem kell a tegnap esti kínos dolgokról beszélnünk, és helyette erre a csókra koncentrálhatunk.

Kicsit meglöktem, a legközelebbi szekrényig hátrált. – Mi van? Megkapom Lillian jóváhagyását, és hirtelen nem baj, ha a szenteskedő zsaru megcsókol? – Miközben beszéltem, tudtam, hogy seggfej voltam, és mindent a nyakába zúdítani, amolyan védekező mechanizmus volt.

Halk kuncogás tört fel a torkából. – Semmi szent nincs abban, amit veled akarok csinálni, és különben is, én voltam az, aki megcsókolt téged tegnap este, emlékszel? – Elnézett mellettem, amikor kinyílt a bejárati ajtó, és Daisy berontott Cap társaságában – Továbbá, Jason, megérzés? Történetesen úgy gondolom, hogy Daisy szerencsés, hogy te vagy az apja.