21. -22. - Epilógus

 

Huszonegyedik fejezet

                                                                                                                                        

Leo

 

Fordította: Aemitt

 

– Hé, ugri-bugri, beszélhetnénk? – kérdezte Jax, amint Jason elsétált.

Szerettem a testvérem, annak ellenére, hogy egy seggfej volt, de valójában Jason volt az, akivel most beszélni akartam. Arról, hogy, amit tegnap este mondtam, az teljesen igaz volt és komolyan gondoltam. Láttam a feszültséget Jasonban, és beszélnünk kellett. Bármi is történt Jax-szel, Jason volt az, aki kitöltötte a gondolataimat.

– Beszélhetnénk később? – kérdeztem türelmetlenül. – És ki engedett be?

A homlokát ráncolta. – Van kulcsom, idióta. Ki dugott karót a seggedbe, és hagyta ott?

– Lenne némi lerendezni valóm, Jax.

– Szóval, van egy igazi nyomom Z-hez – motyogta Jax olyan halkan, hogy először nem is értettem, aztán rájöttem.

– Mi?

– Valaki Vancouverben felvette vele a kapcsolatot, tegnap ott voltam, Vancouverben, találkoztam ezzel a fickóval, aki azt mondja, hogy Z elvette a húgát, és ő… – Jax beletúrt a hajába. – Lehet, még mindig Kanadában van.

Jax vállára csaptam, nem akartam kimondani, hogy ez esetleg egy újabb zsákutca lehet. – Ez fantasztikus hír.

Hallottam, ahogy Jason és Daisy ajtaja becsukódott, és tudtam, hogy elvesztettem az esélyt, hogy most azonnal beszéljek Jasonnal; mégis, mindig volt később, és elhatároztam, hogy rávezetem Jasont, hogy lássa, van köztünk valami, amiből több is lehetne.

– Hol a kávé? – kérdezte Jax ragyogó szemekkel és kipihenten, míg én kimerültnek éreztem magam.

– Főzzél, egy perc múlva lent leszek.

– És hozzáadhatjuk a feljegyzéseket az ügyhöz?

– Igen.

Jax mindig izgatott volt ettől a résztől, de a nyomok és nyomkövetések egy ügyben csak akkor voltak izgalmasak számomra, amikor beigazolódtak. Ez volt a tízedik város, ahová Jax eljutott, hogy az ikertestvérét, Zachariah-t, vagy ahogyan emlékezett rá, hogy gyerekkorában szólította, Z-t, felkutassa. Fiatal korukban váltak szét, és Z eltűnt a rendszerből, senki sem tudta, hogy még mindig Kanadában van-e, vagy az Egyesült Államokban kötött ki, mint Jax.

Csak azt tudtam, hogy a kisöcsémnek szüksége volt a segítségemre, és bár kétségbeesetten akartam tisztázni a dolgokat Jasonnal, Jax volt az, aki első kellett, hogy legyen.

Mire elment, már annyi kávét ittunk, hogy én iszonyúan be voltam zsongva, és bár már kilenc óra volt, Daisynek és az apjának nyoma sem volt. Így hát, mivel én vagyok én, elmentem, pirítóssal, kávéval, narancslével és Cappal, hogy megkeressem őket.

Cap volt a titkos fegyverem. Senki sem tudott nemet mondani neki, így volt ez, ahogy bejutottam a hálószobába, és végül egyedül maradtam Jasonnel, mivel Daisy a kádban volt, és Cap a buborékokkal akart játszani.

– A tegnap estéről…

– Ne beszéljünk…

Egyszerre kezdtünk el beszélni, de semmiképp sem mentem bele a kérésébe, hogy ne beszélgessünk. Ehelyett megfogtam a kezét, amire nem számított. Először visszarántotta, de nem engedtem ezzel kapcsolatban és összefűztem az ujjainkat.

Egyenesen a tárgyra tértem. – Annyira lehetetlen azt elképzelned, hogy itt maradsz?

Homlokát ráncolta. – Igen, meg kell teremtenem Daisynek az életet valahol, ahová talán Rain is el tud jönni, ha képes lesz rá.

Közelebb léptem, láthattam a sötétebb kék színt a szemében, annyira közel voltam hozzá. – Még mindig Rainnel akarsz lenni?

– Nem, de ha felébred, akkor igen is szeretném, ha ott lenne Daisy életében.

– Akkor ideköltözhetne – jelentettem ki drámai módon, egyáltalán nem gondolva át teljesen mindent.

Megrázta a fejét. – Nem a megfelelő időben vagyunk az életünkben, ha ez egy másik idősík lenne...

Megcsörrent a mobilom, és gondolkodás nélkül felvettem, és hangszórót kapcsoltam, amikor láttam, hogy Jax az.

– Nem jó az időpont…

– Igen, igen, de elfelejtettem mondani, hogy néhány rendelés érkezett Ringwoodba – jelentette be Jax.

– Oké? – A gyermekotthonnak, ahol Eric, Sean és én önkéntesként dolgoztunk, nagy szüksége volt egy új konyhára, amit Eric finanszírozott, bár ezt soha senki nem tudhatta meg. Adam, egy volt tűzoltó, aki velünk, önkéntesekkel együtt irányította az egész projektet, és én alig vártam, hogy belekezdjünk. Szorosabban fogtam Jason kezét, amikor megpróbálta elhúzni.

– Oké? – horkantott Jax. – Föld hívja Turt, itt vannak a cuccok, át tudnátok jönni a srácokkal januárban, és elkezdhetnénk a bővítést?

Jason egyenesen rám bámult, és úgy nézett ki, mint aki az épelméjűsége elvesztésének határán áll, még akkor is, amikor hallgattam, ahogy a testvérem a normális élet dolgairól beszél. Egy csókot nyomtam Jason homlokára, mire ő hátrahajtotta a fejét, hogy rendesen megcsókolhassuk egymást.

– Aha – sikerült kimondanom, miközben Jax folytatta a beszélést.

– Hallottál te egyáltalán ebből valamit? – kérdezte sóhajtva Jax, én pedig keményen próbáltam visszagondolni, arra, amit elmondott.

– Igen? – mondtam, ami nem volt egy elmés válasz, mert csak rávilágított arra, hogy egyáltalán nem figyeltem.

– Azt mondtam, elkezdhetnénk januárban?

– Most januárban?

– Nem 2022-ben – mondta Jax érzéketlenül. – Persze, hogy most Januárban, idióta, különben hozzátettem volna az évet, te debil.

Ez visszarántott a jelenbe. – A felelősség a kommunikátort terheli, pöcsfej.

– Hagyjuk.

– Gyökér.

– Baromarc. – Vihogtunk, mert a testvérek ezt csinálták, és Jason rám pislogott, mielőtt elmosolyodott. – Igen, beszélek Seannal, de Eric nevében nem beszélhetek, neki egy kis pihenőidő jár. – Ez a beszélgetés kissé szürreális volt, és végül Jason elnézett, bár szorosan fogta a kezemet, Jax pedig tovább beszélt.

Figyeltem, ahogy Jason megsimogatja Capet, aki mellénk ült, buborékokkal a hátán, a farkával ritmikusan csapkodta a padlót, és fél kézzel a naptáramat görgetem. Volt idő, amikor három időbeosztás is volt rajta, a Torrey Pines Reserve mágnessel a hűtőszekrényre erősített másolatai. Ericé mindig is kevés részletet tartalmazott, mert sosem tudta, mikor hívják tűzoltáshoz, Seané pedig a Soledad kórház sürgősségi osztályán végzett munkája miatt napokig le volt blokkolva. Most már csak az enyém volt a telefonomon, és a hűtőszekrényen, szépen, rendezetten, minden kockában, ahol van hely a részletek hozzáadására, most egy kicsit elhagyatottan néz ki, anélkül, hogy egyáltalán munka lenne rajta, de egy nagy körrel körberajzolva a január 5-e, az első napom, amikor visszatérek a munkahelyemre, és minden rendben lesz. Talán most már hozzá tudnék tenni néhány dolgot Jason és Daisy számára. Balett? Úszásoktatás? Vagy óvoda? Vagy a pokolba is, bármit, amit csak ki tudtunk hozni abból, ami itt volt, amíg tartott.

Kérlek, engedd, hogy nagyon sokáig tartson.

Örökké. Mi az? Honnan jött ez a gondolat? Igen, belezúgtam Jasonbe, de ez nem jelentette azt, hogy örökkévalósággal tartozott nekem. Ami köztünk volt, az gyorsan véget érhetett volna egy hónap alatt, amint úgy érezte, hogy tovább tud lépni. Félretoltam az aggodalmat, és inkább megpróbáltam Jaxre koncentrálni, aki megint hangosan szuszogott.

– Hozhatnék segítséget, Jasont és Daisyt – láttam, hogy Jason szeme kitágul, és úgy tudtam olvasni az arckifejezéséből, mint egy könyvből. Azt akartam, hogy ő és Daisy az életem részei legyenek, legalábbis egyelőre, és ez azt jelentette, hogy ki kell mozdulni, meg kell nézni azokat a dolgokat, amiket én csináltam a szabadidőmben. Emellett azt is jelentette, hogy karácsony után elkötelezem magam valami mellett, és ennek érnie kellett valamit. Csak persze az, hogy ő elkötelezte magát bármi mellett karácsony után, azt jelentette, hogy elismerte a jövőt, amitől úgy tűnt, hogy rettegett.

– Az nagyszerű lenne – mondta Jax azonnal, melegséggel és lelkesedéssel a hangjában.

– Igen, hozok segítséget – jelentettem be, mire Jason azonnal megrázta a fejét, de közben megszorította a kezemet. Valahogy ebben az egészben talán reménykedhetünk a normalitásban, és ez a fa felállításával kezdődött. Csak azt kívántam, bárcsak eltűnne a bizonyossága, hogy a közös jövőnk lehetetlen.

A faválasztásnál Daisy elemében volt, Cap pórázon volt, de valahogyan teljes mértékben csillámtól fénylett a bundája, és én voltam a főnök. Eközben Jason mindent megtett, hogy állandóan Daisy másik oldalán legyen, így nem tudtunk beszélgetni. Nehezen találtuk meg a tökéletes fát, mert Daisy is belemerült az ünnep szellemébe, és csatlakozott az én ostoba érveimhez, hogy miért nem jó ez vagy az a fa. Jason settenkedett, körülnézett, és bár igyekezett tudomást sem venni rólam, sosem volt túl messze Daisytől. Miután hazavittük a fát, Jason kezdett felengedni, és bár nem tudtam megérteni, mi járhat a fejében, elhatároztam, hogy mosolyt csalok az arcára, miközben feldíszítjük a fát.

A délután nagy részében búskomornak tűnt, bizonytalannak, időnként dühösnek, majd a következő percben élénknek és pozitívnak. Olyannak tűnt, mintha hitt volna abban, hogy van ebben a házban jövője, és hagyott volna magának időt, hogy élvezze a gondolatot, aztán az ellene szóló összes érv belehasított volna, és bánatosnak, gyászosnak tűnt.

Vagy legalábbis szerettem volna azt hinni, hogy elég sok és mély érzelmet fektetett a viszonyunkba ahhoz, hogy szomorú legyen, hogy ez talán nem fog összejönni.

– Ez hová megy? – szakította félbe Daisy a gondolataimat.

Leguggoltam mellé. Egy apró kis dobos fiút tartott a kezében egy skarlátvörös zsinóron, én pedig a karomba kaptam, hogy a magasba helyezhesse.

– Tudok dobolni – mondta Jason neki.

– Igazából, apa? – kérdezte és kivette a következő díszt, ezúttal egy csillámokkal borított arany gömböt.

– Igen – kopogtatott egy ritmust a majdnem üres dobozon, majd egy lendülettel és egy gyors csókkal a lánya fején fejezte be. Aztán elterelte a figyelmét, hogy minden csillogó gömböt megtaláljon, amit csak lehetett, én pedig hátraléptem, hogy megnézzem a fát.

– Dobos, mi? – kérdeztem tőle, amikor egy újabb füzérért nyúlt, és szégyenlősen lehajtotta a fejét, ilyet még soha sem láttam tőle.

– Igen, játszottam egy bandában, és nem volt szar, de nem is volt annyira jó. Útra akartam kelni, tudod, és felfedezni a világot, de végül úgy alakult, hogy a legtávolabbi hely, ahová eljutottunk, Hollywood volt, és még csak nem is a jó részére.

– Újra játszhatnál.

– Egy nap, talán – felemelt egy mázas, skarlátvörös és zöld almát, díszes, filigrán díszítéssel, és homlokát ráncolva nézett rá. – Néhány dekoráció antiknak tűnik.

– Úgy érted réginek – nem tudtam megállni, hogy ne nevessek, és néhány pillanat múlva rám mosolygott.

– Igen, öreg, azt hiszem.

– Amikor a gyerekei elköltöztek, a Mama mindannyiunknak adott egy doboznyi cuccot, könyveket, fényképeket, és gondosan becsomagolva ezeket a régi karácsonyi díszeket. Minden évben előkerülnek, és összekötnek a családdal.

– Igen, hát én erről nem igazán tudok nyilatkozni – motyogta, majd vállat vont. – Klasszikus, tipikus történet, a melegség nem helyes Isten szemében, bla-bla-bla.

Közelebb akartam húzni magamhoz, és megnyugtatni, de még mindig egy kicsit ideges és távolságtartó volt, így nem voltam benne biztos, hogy arra van szüksége, hogy azt mondjam neki, minden rendben lesz. Honnan tudhatnám, hogy ismét kapcsolatba lép-e a családjával?

– A hit furcsa dolog – mondtam helyette. – A pápa csak annyit mondott, hogy „melegek a testvéreink”.

– Így mondta? – ugratott Jason, és tetszett a könnyedsége.

– Nem egészen, de azt mondja, hogy Isten olyannak teremtett minket, amilyenek vagyunk, és ezután következik a „szeresd a bűnöst, gyűlöld a bűnt”.

– Tehát, akkor te vallásos vagy? – Elgondolkodott a szavakon, mint, aki tapogatózott, mintha nem igazán tudná kitalálni, hogyan kérdezze meg tőlem.

– Hiszek Istenemben, imádkozom, és a hitem tart egyensúlyban, amikor minden más szarul megy körülöttem – mondtam, és vártam, hogy nevessen, vagy megjegyzést tegyen, vagy akár csak bólintson. Egyiket sem tette, ehelyett elgondolkodva nézett rám.

– Szerettem volna, de a szüleim által vallott egyházi eszmék nem kedveztek a melegségnek. Úgy értem, a szüleim csak azt hitték, hogy én... várj, milyen szót használtak? – ráncolta az orrát, ami valahogy imádnivaló volt, bár én sosem mondanám ki. – Ocsmányság – fejezte be, és vállat vont.

– Mi az az ocs-mány-ság? – kérdezte Daisy, és hirtelen mindketten tudatában lettünk annak, hogy minden szavunkat hallgatja. Hát, fasza.

– Az egy hóember – mondta Jason, kidülledt szemekkel, lábát odacsapva morgott. – Ez az ocsmány hóember, azért jön, hogy megcsiklandozzon.

A kislány nevetett és balra szökellt, Jason jobbra ment, megbotlott Capben, és a földön elterülve végezte, miközben Cap úgy táncolt körülötte, mintha ez lenne a világ legjobb játéka.

– Cap! Fuss! Ne hagyd, hogy ez az ocsmány hóember elkapjon!

Beszálltam én is, és ez volt az egyik olyan tökéletes kristálytiszta pillanat, amelyre egész életemben emlékezni fogok.

Amikor mindannyian megnyugodtunk, miután Jason, az ocsmány hóember, a kanapé háttámláját használva dobolt, és Daisy a földön hempergett a nevetéstől, miközben Cap együtt ugatott Jasonnel, eljött a nagy pillanat, a fények felkapcsolásának ideje.

Én fogtam Daisy egyik kezét, Jason a másikat, majd egy visszaszámlálás után, amikor Cap őrült módjára ugrándozott a fa előtt, bekapcsoltam a fényeket, és az előszobát száz apró, véletlenszerű színekben villogó, pislákoló fény töltötte be. Aztán jött a forró csoki, a pizza, amit rendeltünk, és a kanapéra ülve néztük a fánkat.

Daisy nem sokáig bírta, nagyokat ásított, és Jason felvitte az ágyba. Én gondoskodtam Capről, bezártam, majd felmentem az emeletre, és elkaptam egy történet végét, amire Daisy elaludt. Jason lekapcsolta a villanyt, meggyőződött róla, hogy a kislány be van takarózva, majd meglátott az ajtóban. A remény és a szeretet lángjának fellobbanása csak egy rövid ideig tartott, de én láttam.

Kezemet nyújtottam, amit megragadott, majd a hálószobámba rángattam.

Nem siettünk, amikor a sötétben vetkőztünk, csókolgattuk egymást az érintés által feltárt minden egyes szabad centiméteren, amíg mindketten meztelenek nem voltunk, és keményen egymásnak nem feszültünk.

– Dugj meg – mondta Jason és egy kicsit az ágy felé taszigált.

– Lassíts – mondtam eltökélten, de hamar a hátamon találtam magam, a gipszem beleakadt a takaróba, minden kesze-kusza volt. Magammal rántottam, de ahogy az ágynak csapódott, kihasználtam a lendületet, és magam alá szorítottam. – Lassíts. Le.

– Nem áll rendelkezésünkre a világ össze kibaszott ideje – morogta Jason, és én kétségbeesetten azt akartam mondani, hogy van időnk, de akkor hazudtam volna, amikor tudtam, hogy még most is a megfutamodásra vár.

– Nem sietem el – mondtam, és a kulcscsontját vettem célpontba az ajkaimmal, majd lejjebb haladtam és az egyik mellbimbóját a számba vettem, addig szopogattam, amíg nem nyöszörgött, majd finoman és gyorsan megharaptam, azt hittem lemaradt róla, csakhogy nem így volt, hanem felnyögött és felívelt alattam.

– Még – követelte, de én nem akartam engedni, ez az én akaratom szerint történt, és ugyanúgy kényeztettem a másik mellbimbót is. – Jézusom, mozdulj már – motyogta, én pedig odanyúltam és felkapcsoltam az éjjeli lámpát, majd a kezemmel eltakartam a száját, hogy ne tudjon beszélni.

– Be kell, hogy tömjem a szádat? – kérdeztem, mire a szemei tágra nyíltak. – Tetszene, igaz? Lehet, hogy gipszben vagyok, de le tudlak szorítani. Akkor egyáltalán nem tudnál beszélni, és ha lekötözlek, nem tudnál elfutni, és az egész éjjelt azzal tölthetem, hogy a végletekig viszlek, egy ujjammal benned és a számmal a farkadon, majd itt hagylak az ágyamhoz kötve, és én elélveznék rajtad, de téged nem engednélek elélvezni… – megmozdítottam a kezem. – Shh – parancsoltam, és a bólintására vártam. Aztán folytattam, végig csókoltam a testét, minden kidudorodott izomnál megálltam, minden gödröcskébe bele csókoltam, biztosra mentem, megjelöltem minden érzékeny bőrfelületet, ahogy csak tudtam. Megcsókoltam az oldalán lévő halvány égésnyomokat, majd hosszasan pillangócsókot nyomtam a karján lévő bordázott hegre, a kezem a farkán, simogattam és markoltam, de túl gyengéden ahhoz, hogy elélvezzen. Olyan sokáig folytattam, hogy még néhány simítás, és esküszöm, hogy elélvezett volna.

– Bennem – könyörgött.

Belemosolyogtam a csókba, és a szükséges dolgokért nyúltam. – Aha? – figyelmeztettem őt.

– Kérlek, Leo, dugj meg, kérlek.

Imádtam, hogy könyörgött, és nem követelte, hogy valahogy az egészben feladta az irányítást, és átadta magát az érzésnek, és nem a fájdalmon meg az életében lévő gondokon rágódott. A hátamra gurultam, lesimítottam egy óvszert a farkamra, figyeltem, ahogy lazítja magát a síkosítóval. A farkával játszottam, eljutottam addig a pontig, hogy a markomba tolja magát, majd vissza az ujjamra, és csak azután, hogy megbizonyosodtam róla, hogy készen állt, mereven tartottam magam, és ő rám ereszkedett. Szünetet tartottam, aztán előre nyomultam, aztán megint megálltam, és úgy tűnt, örökké tart, mire odaértem, ahová akartam, de ő hintázott rajtam, és könyörgött, én pedig segítettem neki mozogni, hogy a csípőjét és a fenekét megtámasztottam, ő pedig segített nekem, hogy a gipszemmel stabilan tudjam tartani magam.

Aztán a leglassúbban, legmélyebben szerelmeskedtünk, és csak arra tudtam gondolni, hogy ez a férfi belopta magát az életembe, és rávett, hogy a jövőről álmodjak.

Lassan lovagolt rajtam, a könyörgése már csak a szapora lélegzetvételre korlátozódott, és nem engedte, hogy megmozduljak.

– Olyan közel – mormoltam és ismét köröztem a farkán. Amikor elélvezett, rám borult, nyakamba rejtette az arcát, és amikor én is elvesztem az orgazmusba, az arcom a hajába temettem.

És valahol az úton, hogy a szobába léptem, majd az azt követő szex alatt, szerelmes lettem.

Csak el kellett érnem, hogy ő is lássa, és meg kellett magyaráznom néhány dolgot, amit tettem és láttam. Meghallgathatott, aztán elfuthatott, vagy legalább próbálhatott maradni. A szívem vad dobogásával a mellkasomban, vettem egy gyors lélegzetet, aztán gőzerővel belekezdtem.

– Engem örökbe fogadtak – morogtam, ahogy Jason befészkelte magát a nyakamba. Imádtam, hogy ott van mellettem, összebújva velem, és még többet akartam ebből.

– Igen, tudom.

– Anyám néhány hónappal az ötödik születésnapom előtt halt meg. És az apám... – Ez nem volt olyan könnyű, mint reméltem, de Jason megfogta a kezemet, és erősen tartotta, mintha tudná, milyen nehéz ez nekem. – Mondjuk úgy, hogy ő volt a biológiai apám, és a semmiből termett ott, amikor anyám meghalt. – Ekkor szünetet tartottam, mert ennek a szar élettörténetnek a következő része bárkit elijesztene. Elvégre ki akarna sérült árut vállalni?

– Hogy halt meg az anyád? – tette fel halkan a kérdést, és én majdnem nem is hallottam meg, de talán ez volt a legkézenfekvőbb kiindulópont.

– Túladagolás, huszonhárom volt. Egy közösségben laktunk, közvetlenül egy folyó mellett, és tele volt alternatív életmódot folytató anyukákkal és apukákkal. Egyik nap nem ébredt fel, ennyi az egész. – Megint megálltam, mert a többit nem kellett volna tudnia, de megnyugtatásul megcsókolta a nyakamat, és hirtelen túl könnyű volt beszélni. – Én találtam meg őt.

Halk kétségbeesett hangot hallatott, ismét megszorította a kezem. – Annyira sajnálom.

– Nincs mit sajnálnod, tudod? De emlékszem, hogy nem ébredt fel, és emlékszem arra a napra, amikor a férfi felbukkant. Jeffnek hívták, és hatalmas pasas volt, vagyis hozzám képest. Kicsi voltam, ő felnőtt és erős.

Felemelte a fejét, röviden rápillantottam. A tekintetéből megértés sugárzott, és a legsötétebb helyekről, ahová elrejtettem őket, érzelmek kúsztak elő.

– Nem kell többet mondanod – suttogta. – Rendben van.

– Nem, nincs rendben. Meg kell értened az okot, amiért a falhoz vágtalak, amikor azt hittem, hogy te bántottad Daisyt, és oka van annak, amiért nem beszélek az akkori dolgokról. Ennek ki kell jönnie, és ott kell lennie, hogy láthasd, így aztán bízhatsz benne, hogy soha nem hagynám, hogy bárki bántsa Daisyt.

– Bízom benned – mondta, de megfogtam a tarkóját és magamhoz öleltem. Rá kellett kényszerítenem, hogy lássa az igazi énem.

– Egy évig voltam vele, lelkileg és fizikailag is bántott. Még csak kisgyerek voltam, ő pedig pokollá tette az életem.

– Bassza meg – nyögte Jason, és megcsókolta az arcom, oda nyomta az arcát, és szorosan tartott. – Mi történt vele?

– Egy bárban kialakult verekedésben halt meg.

– Helyes – mondta hevesen.

– A rendszer, majd Mama és Papa Byrne mentett meg, hogy hozzá hasonló kaliberű emberekhez kerüljek. Egyike voltam a szerencséseknek. Mindig magamban fogom hordozni az emlékeket, mert nem tudom elfelejteni őket. Vizsgáltak már szakértők, és van egy családom, aki szeret engem, és barátaim, akik mindent jelentenek nekem, de a sav még mindig bennem van, mardos belülről.

Elengedte a kezemet, a könyökére támaszkodott, és nagyon gyengéden megcsókolt.

– Akkor te a legbátrabb férfi vagy, akit ismerek – dörmögte. – Küzdeni és folytatni.

Huszonkettedik fejezet

                                                                                                                                        

Jason

 

Fordította: Aemitt

 

Attól, amit Leo mondott, némi időbe bele telt, amíg elaludtam, a gondolatok bennem égtek arról, hogy mi történt Leóval, amikor még gyerek volt, és csak akkor aludtam el, amikor a légzése egyenletessé vált.

Kitartó zümmögés ébresztett fel, és felismertem az eldobható telefonom hangját, de két okból is figyelmen kívül hagytam. Egyrészt nem értem el, mivel egy kupac takaróba temetkeztem, és félig betakart a nehezen lélegző Leo, másrészt pedig amúgy sem akartam kimozdulni Leo alól.

Leo.

Be kellett ismernem a nyilvánvalót. Számára ez nem szex volt. Azok után, amit tegnap este mondott, nyilvánvaló volt, hogy számára ez remény, ígéret és az örökkévalóság. Bárcsak én is megengedhetném magamnak az ilyen érzések luxusát, de nekem Daisyre kellett gondolnom, és Rainre.

– Mi a helyzet? – motyogta Leo, én pedig a hajába temettem az ujjaimat. Ha ez volt az, ha ez volt minden, amit kaphattam, akkor mindenre emlékezni akartam, a haja textúrájától kezdve a hülye törött lábán át egészen addig, ahogy a forró csokit készítette.

– Semmi – morogtam, és az órára néztem, ami nem sokkal hajnali ötöt mutatott. Mi volt Austinnal és az ő hajnali órában küldött süket szövegeivel? Kiszabadítottam a kezem onnan ahol csapdába esett, és a mobilért nyúltam, tapogatóztam vele, ahogy az ágyra esett, és káromkodtam az orrom alatt, ahogy kihalásztam az anyag ráncai közül. Még egy kicsit babráltam vele, ahogy megpróbáltam kinyitni azt az átkozott izét, és végül, ott volt egy üzenet Austin-tól.

Rain felébredt. Hívj fel.

Nyugodtan, óvatosan becsuktam a telefont, és lehunytam a szemem.

– Mi a baj? – kérdezte Leo, és lecsúszott rólam, hátradőlt a karjára, és óvatos pillantást vetett rám.

– Rain felébredt – mondtam teljesen magától értetődően, annak ellenére, hogy a gyomrom felfordult, és a szívem megsajdult. Ez jó hír volt, Daisy anyukája felébredt, akkor miért jött a legújabb hír mellé egy adag beteges rettegés?

Nem tudtam ránézni Leóra, aki türelmes és együttérző volt, és azt akarta, hogy maradjak. Azért éreztem ezt, mert ami köztünk volt az egy semmi volt és már vége is volt.

– Megnézem Daisyt, és lezuhanyozom – jelentettem be, és kicsusszantam az ágyból, felrángattam a rövidnadrágomat és a pólómat, majd kinyitottam Leo ajtaját.

– Jason, várj – szólt, de én megráztam a fejem.

– Ne most – mondtam, és becsuktam magam mögött az ajtót.

Néhány pillanatig csak bámultam Daisyt, aki labdává gömbölyödve kezében a plüss sárkányával aludt, majd ráterítettem a könnyed takarót, és zuhanyozni mentem. Rövid időn belül lezuhanyoztam, felöltöztem, és kávézni indultam, és nem lepődtem meg, hogy Leo megelőzött, átnyújtotta a kávét, amint beléptem a konyhába. Annyi minden maradt kimondatlanul közöttünk, félelem, düh és lemondás, de nem tudtam hangot adni ezeknek a szavaknak, ezért néma maradtam, miközben kint ültünk a teraszon, és néztük, ahogy kivilágosodik az ég. Cap volt az, aki szólt, hogy valaki van az ajtónál, rángatta Leo karját, de amikor meghallottam Cap ugatását, bementem, hogy megnézzem, mi a baj, de azzal szembesültem, hogy Leo és Austin egyértelműen bemutatkoznak egymásnak és tisztelettudóan kezet fognak.

Kitörtem az aggódó nyomorúságomból. – Mit keresel itt?

Austin kinyújtotta a kezét, de nem törődtem vele. – Sms-t küldtem neked Rainről – mondta helyette.

– Igen, tudom.

– És megkértelek, hogy hívj fel – hangzott türelmesen a válasz, és valamiért, legszívesebben belevertem volna a tökéletes, szögletes állú, borostás arcába.

– Baszd meg, Austin. Időre volt szükségem, hogy magamhoz térjek, megbékéljek, és gondolkodjak.

Felemelte a kezét. – Van egy kényes problémánk, és egy esélyünk, hogy megoldjuk egyszer s mindenkorra.

– Pontosan mit oldjunk meg? – kérdezte Leo, és keresztbe fonta a karját a mellkasa előtt. Most éppen azt akartam, hogy foglalkozzon ő a szövetségivel, hogy megszüntesse a bennem rejlő zűrzavart.

– Billy a környéken van, a kórháznál látták, de elmenekült előlünk.

Felrobbantam a dühtől. – Egy kibaszott drogos, akinek nincsen agya. Hogy pokolba engedted elmenekülni?

Austin felszegte az állát. – Nyilvánvalóan tapasztalatai vannak a zsaruk kikerülésében – mondta, bár ez számomra mentegetőzésnek hangzott. – Szükségünk van rád és Daisyre, hogy meglátogassátok Raint és…

– Nem – csattant fel Leo.

Austin halántékán megrándult egy izom. – Nézd, ez az egyetlen mód, ahol biztosak lehetünk benne, hogy...

– Nem – ismételte Leo, szembefordulva Austinnal, akinek arckifejezése kemény és elszánt lett.

Közéjük léptem. – Mi a fene?

– Mondd csak meg neki – mondta Leo. – Mondd meg neki, hogy őt és Daisyt akarod csalinak felállítani a kórháznál, hogy előcsalogasd Billyt.

Austin a homlokát ráncolta. – Nem kell, mert épp most mondtad el.

Kiabálni kezdtek körülöttem, és fel kellett emelnem a hangom, hogy halljam. – Megteszem – dörögtem.

Leo megragadott, és elrántott Austintól. – De...

– Csak én. Daisy Leóval marad – Austinhoz beszéltem, de közben egyenesen Leóra bámultam.

– Daisy az, akit keresett...

– Nem – most rajtam volt a sor, hogy meghúzzam a határt. – Meglátogatom Raint, nagydobra verjük, és ha a közelben van, akkor előcsalogatom, de Daisyt nem hozom olyan helyzetbe, hogy baja essen.

– Jason, kérlek, ezt végig kell gondolnod – követelte Leo, de én már végeztem a bujkálással.

Kihúztam magam, és Austin felé fordultam. – Csináljuk meg.

– A kocsinál találkoztok – állított meg Leo, keményen a karomat szorítva. Hagytam, hogy visszatartson, mert szükségem volt a lélegzetvételre, és egy pillanatnyi szünetre, majd Austin élesen bólintott, és kiment a bejárati ajtón.

– Mit csinálsz? – kérdezte Leo, és nem tudtam olyan választ adni neki, aminek értelme lett volna.

– Ígérd meg, hogy vigyázol Daisyre, ne téveszd szem elől.

– Természetesen...

– Semmi sem fog velem történni.

– Ezt nem tudhatod, láttam már ilyesmit rosszul elsülni.

– Nem fogom hagyni – dacoltam.

– Hogyan?

Úgy tűnt, mintha elvesztette volna a fonalat, és nem ő volt az egyetlen, aztán megragadta a karomat. – Szeretlek – jelentette ki nagy bizonyossággal. – És tudom, hogy te is viszont szeretsz engem.

Vállat vontam, és szerencsére nem kellett hazudnom neki, mert Daisy a konyhába sétált, a sárkánya nyomában, a szeme kikerekedett. – Kiabáltál, apa?

Felkaptam és magamhoz szorítottam. Nem kellett mondanom neki, hogy szeretem, vagy, hogy visszajövök, nem kellett tudnia, hogy egyáltalán meglátogatom az anyját. – El kell mennem egy kicsit. Hamarosan visszajövök.

– Rendben – ásított, és hozzám bújt, még mindig meleg volt az ágytól.

– Azt hiszem, meg kellene etetni Capet – mondtam, és átadtam őt Leónak, aki sokkos állapotban volt. – Minden rendben lesz.

Aztán elmentem, és a hazugság, amit el akartam mondani, keserű volt a számban.

Mert a legnagyobb hazugságot akartam mondani neki… azt akartam mondani, hogy soha nem tudnám szeretni.

Holott valójában már régen a fejem búbjáig elmerültem a szerelembe.

 

* * * *

 

A kórházban sokan voltak, még ha reggel hat óra is volt. A terv egyszerű volt, megérkezünk, show műsort rendezünk a látogatásomból, bemegyek, és elvisznek Rain szóbájába. Aztán mindenki várja, hogy mi történik. Terv szerint ment minden, viszont elég szar helyzet volt, de ha észreveszem Billyt, akkor nem én leszek az, akit megvernek vagy fojtogatnak. Ezúttal nem fog rám szállni. Azzal az indíttatással, hogy meg kell védenem magam és a családomat, elindultam befelé. Egy nővér vezetett a szobába, tekintete jobbra-balra kalandozott, ami miatt azt hittem, hogy egyáltalán nem is nővér, és végül a három-huszonötös szobában voltunk.

– Szemmel tartunk téged – suttogta a nővér, szóval igen, határozottan nem igazi nővér volt.

Nagy kórház volt, és egy órába telhetett mire odaértem, és minél nagyobb távolság volt Leo és köztem, annál kevésbé tudtam meggyőzni magam arról, hogy ha valami baj van, akkor ő tud segíteni rajtam.

Egyedül voltam ebben, és amikor beléptem az egy ágyas szobába, ahol a gépek voltak, még inkább egyedül éreztem magam. Rain olyan fáradtnak, soványnak, gyámoltalannak tűnt, és egyáltalán nem hasonlított arra a tűzrőlpattant nőre, aki volt, amikor először találkoztunk. Minden életerejét elszívták a drogok és a túladagolás, Billy segítségével együtt. Legalább nem volt lélegeztető gépen, de amikor beszélt, a hangja karcos volt, mintha nemrég vették volna ki a csövet.

– Jason? – suttogta félhangosan. – Daisy itt van?

– Egyelőre otthon hagytam – magyaráztam, és az ágyhoz lépve a kezét a sajátomba fogtam.

– Megmondanád neki, hogy nem én voltam, hogy nem én tettem.

– Mit nem csináltál? – Kellett, hogy pontosabban fogalmazzon, de köhögött, én pedig vizet adtam neki, amíg a mellkasi görcsök meg nem szűntek.

– Nem akartam elhagyni Daisyt, próbáltam nem elhagyni, de ő... nem voltam elég erős, még az ő érdekében sem.

Ez nem úgy hangzott, mintha azt követelné, hogy hozzam el Daisyt, mintha felkelne az ágyból, és elvinné a lányunkat valahová, ahol nem találom meg. Fuldokolt, csendben volt és szomorúság áradt belőle.

– Oké – biztattam. Bármilyen komoly és erős is volt a függősége, legalább megértettem a kirakós néhány darabját, ami idáig vezette őt – egy hatalmaskodó apa, a lázadás, a drogok, a terhesség, az apja elől való menekülés, a Billyvel való bűnbeesés.

Az ajtó kinyílt mögöttünk, és én megfeszültem, mert a legkevésbé sem akartam, hogy a szövetségiek körülöttem legyeskedjenek, miközben Rain ilyen rosszul van. Megpróbált beszélni, és én meg akartam hallgatni, mert úgy éreztem, hogy megvédem, sebezhető volt, és... leginkább Daisy miatt. Megfordultam, hogy megnézzem, ki jött be a szobába. Billy volt az, egyik kezével a nővér hajába markolva, aki megmutatta a szobát, a másik kezében pedig egy halálosnak tűnő pisztolyt szorított a nő halántékához. Befele hátrált a szobába, pajzsként használta a nőt, a nő előtte két ügynök állt, az egyikük Austin, mindkettőjüknek kibiztosított fegyvere volt.

– Mondd meg nekik, hogy vonuljanak vissza – csattant felém Billy, én pedig elkaptam Austin tekintetét. Jegesen koncentrált, de az ápolónő útban volt, a golyó és Billy között. Itt senki sem fog meghalni, és nem tudtam nem arra gondolni, hogy ebben a pillanatban volt valami elkerülhetetlen.

– Megoldom – mondtam olyan meggyőződéssel, amennyire csak tudtam.

Austin megrázta a fejét, de én csak arra tudtam gondolni, hogy tudok beszélni Billyvel. Nem akart megölni engem vagy Raint, csak pénzt akart.

– Mondtam, hogy elintézem – csattantam fel, és Austin csak a halvány jelét mutatta, hogy hallotta, amit mondtam. Egy kicsit hátráltak, csak a szobán kívülre, és Billy egy gyors mozdulattal odajött hozzám, ellökte magától az ápolónőt, és helyette, a halántékomhoz szegezte a pisztolyt. Láttam, hogy Austin megmozdult, hogy lőjön, de Billy nem volt hülye, sőt, úgy tűnt, most jéghidegen koncentrál, és rajtam volt a sor, hogy emberi pajzs legyek. Túl nagy volt az esélye a járulékos károknak, és Austin tudta ezt.

– Húzz innen a picsába – dördült Billy az ápolónőre, aki az ajtóhoz hátrált ráklépésben, ahol Austin felsegítette. – Csukd be a kibaszott ajtót.

Bólintottam Austinnak. – Minden rendben lesz.

Billy hosszú ideig hallgatott, hajamba markolva, és visszarángatott. – Jason – mondta végül, egy pillanatig azon tűnődtem, hogy eldobja a fegyvert, de nem így történt, stabilan és szilárdan tartotta, még erősebben markolt a hajamba, hogy a fejem mozdulatlanul tartsa. Száz dolog kavargott az agyamban, kavarogtak és forogtak, aztán egybeolvadtak... Daisy. Nem akartam itt meghalni.

– Billy – válaszoltam kiegyensúlyozottan, és igyekeztem nyugodt maradni. – Tudod, hogy a zsaruk kint lesznek, amikor megpróbálsz elmenni.

– Igen, az FBI is. Kibaszottul nagy vagyok – hangzott rohadt büszkén a válasza, és valami kattant bennem, az összes véletlenszerű gondolatom közül egyetlen forgatókönyvet láttam, ahol ennek az lett volna a vége, hogy Billy egy zsaru által követ el öngyilkosságot. Hogy gondolhatta egyáltalán, hogy ezt megússza?

– Még mindig leállhatsz.

Visszarángatott, és elrántott Raintől, a földre lökött, a fegyver kicsit megingott, de még mindig rajtam tartotta. – Csak pénzt akartam – motyogta. – Mindenkinek pénzzel tartozom, és nem vagyok gyáva, de rábasztam, és csak a gyereket akartam, szóval szereztem pénzt, és ő az utamba állt. – Rain felé intett a pisztollyal, én pedig megfeszültem. Ha elég gyorsan nyomulok, közé és Rain közé tudnék állni, talán megakadályozhatnám, hogy a végsőkig vigye a bántalmazását.

– Beszélj hozzám – mondtam.

– Akarsz tudni valamit? Nem árulta el, hová tette Daisyt, azt mondta, hogy nálad van, aztán kinevetett. De úgy küzdött, mint egy tigris. – Lehúzta a gallérját, és megmutatott nekem három mély horzsolást, heget, vagy vágást esetleg körmök által okozott sérülést? – És még akkor is, amikor kényszerítettem és lenyomtam azokat a tablettákat a torkán, és azt mondtam neki, hogy a gyereket akarom, ő visszautasította. És aztán, amikor megtaláltalak... a gyerek nem is volt ott... az egészet elbasztam. Minden elbaszódott – megrázta a fejét.

Talán összekeverte a szavait? Összevissza beszélt, mintha valami hatalmas rosszfiús monológot mondana – hatásvadászóan és drámaian.

– Tudok neked pénzt szerezni – hazudtam.

– Te? – köpött a padlóra. – Kurvára nem tudsz pénzt szerezni, és az övé már mind elfogyott, és a zsaruk ellepték a kórházat. Azt hiszed, nem láttam őket. Bassza meg, le kellett löknöm egyet a lépcsőházban, hogy egyáltalán ideérjek, az arrogáns faszkalapok még csak azt sem hitték, hogy el tudom kapni, kibaszott nővérnek öltözve, azt hiszik, hogy hülye vagyok... – Köhögött, öklendezett, és megtapogatta a mellkasát. Előhúzott valami mást is a könnyű kabátjából, egy hosszú, vékony, tűhegyes kést, amit az ujjain egyensúlyozott, de az ingadozott, és nem akart egyensúlyba maradni, ami mintha összezavarta volna. Óvatosan megmozdultam egy kicsit, felhúztam magam az ágyra, de még a fegyverrel sem jelentett veszélyt senkire, csak saját magára. Szánalmas mocsok volt, és a kés a padlóra esett.

– Segítséget tudunk szerezni neked – közé és Rain közé álltam, Daisy anyjának védelmére koncentrálva, mert ez legalább célt adott nekem.

– Nem, most senki sem segíthet rajtam. Csak kibaszott pénzt akartam. Az apjának mindene megvan... – köhögött megint, és vér csorgott az ajkán.

– Billy…

– Annyira elbasztam – szakított félbe, és hátralépett, csak a fal tartotta meg. Aztán hosszú ideig csak állt ott, a pisztolyt rám szegezve, és a légzése egyre szaggatottá vált.

Az ügynökök azon dolgoztak, hogy bejussanak? Azt hitték, hogy mindketten halottak vagyunk? Hallották volna, ha fegyverrel ölt volna meg minket, de nála kés volt.

– Ez a cucc jó – motyogta. – Minden olyan, mint a vattacukor.

Aztán elvigyorodott, és üres tekintettel nézett a fegyverre, és meglengette azt az orra előtt.

– Milyen cucc? – kérdeztem, és pokolian reméltem, hogy véletlenül nem süti el a stukkert.

– Jó cucc, hogy soha ne kapjanak el – mondta.

Mielőtt válaszolhattam volna, egy hirtelen zajt hallottam, egy pukkanás, üvegcsörömpölés.

Nem tudtam, mi lehetett az, de a pisztoly kiesett Billy kezéből, és a homlokán lévő lyukból aprócska vér csordogált. Halott volt mielőtt a földre esett volna, egy skarlátvörös nyom, a halálának legrosszabb bizonyítéka mögötte, a falon végigfutva virított.

Mögöttem pedig, Rain sikoltozni kezdett.

 

* * * *

 

– Kiiktatott egy kibaszott ügynököt! – Hallottam Leót ötödszörre is kiabálni, de úgy tűnt, senki sem figyel rá. Rain és én kézen fogtuk egymást, és nyugton maradtunk, miközben körülöttünk kavargott a káosz; egy nővér vizsgálta Raint, nem ugyanaz az álnővér, akit emberi pajzsként használtak, és akit a sokk miatt kezeltek, hanem egy másik, Zoe, aki sokat simogatta a karomat. Először Billy holttestét vitték el, majd azt mondták, hogy a szemközti tetőn egy mesterlövész golyója végzett vele. Kiderült, hogy bekerültünk a hírekbe, és az a körülbelül tíz perc, legalábbis, én annak éreztem, hogy annyit voltunk Billyvel, miközben lassan elvesztette az életét, valójában inkább negyven perc volt. A szoba hemzsegett az emberektől, mind fegyveresek, és végül, túl gyorsan ahhoz, hogy otthonról jöjjön, Leo belépett a szobába, vetett egy pillantást rám, a vérre a falon, és elsietett, mielőtt hangosan kiakadt volna mindenkivel szemben, aki meghallgatta volna. Sean is ott volt vele, és Sean volt az, aki odajött hozzám, féloldalas ölelésbe vont.

– Daisy Asherrel van, én hoztam ide Leót – magyarázta gyors mondatokban, valószínűleg megszokta, hogy a lehető legkevesebb szóval foglalja össze a helyzetet.

– Látni akarom Daisyt – mondta Rain, majd újra köhögött, amíg vizet nem adtam neki. – Látni akarja az anyját.

– Oké – mondtam, még akkor is, ha megszakadt a szívem. Rain megpróbálta megmenteni Daisyt, nem szándékosan adagolta túl magát, de drogozott, és még ha el is tudtam volna fogadni ezt a szart, hogyan tudtam volna egyáltalán elképzelni egy olyan életet, ahol Daisy nem velem van?

– Biztonságos helyre akarom vinni – kiáltotta Rain, és megrántotta a kanült. Sean megállította, megfogta a kezét, és csitította.

– Nem hagyom, hogy elvidd – mondtam elszántan.

– Ő az én lányom, biztonságban akarom tudni.

A szavak kibuktak belőlem, mielőtt még felfogtam volna, mit is mondok. – Daisy ugyanannyira az én lányom is. Akárhová mész, én is megyek, és megosztjuk a felügyeletet, vagy harcolni fogok érte.

Rain hangosan zokogott, majd hirtelen elhallgatott, mintha a felhők kitisztultak volna a gondolataiból. – Nem kell, nem tudok... beszélhetünk...

– Később, most aludj – biztatta Sean.

Behunyta a szemét, és lenyűgözött a szuperdoktori képessége.

Leo megragadott, amint kiléptem a szobából, elrántott Raintől és Seantől, és odarángatott egy biztonsági ajtóhoz, kinyitotta, és berántott rajta. Azonnal az arcomban volt, nem törődve azzal, hogy ki követhet bennünket.

– Azt mondtam, hogy szeretlek – csattant fel, szavai erőteljesek, választ követelve. – És te nem válaszoltál nekem.

Ezúttal rajtam volt a sor, hogy gyengéd legyek, átöleltem, megfogtam az arcát, és megcsókoltam.

– Szeretlek – mondtam, mert csak ennyit kellett mondanom. A sok de, a sok talán és a bizonytalan jövő egy másik alkalomra való volt. Most éppen Daisyre volt szükségem, és pokolian biztos voltam benne, hogy szerelmesnek kellett lennem ebbe a férfiba.

Mert ők voltak a mindeneim.

Epilógus

                                                          

 

Fordította: Aemitt

 

Jason – 1 évvel és pár nappal később

– …boldog születésnapot Dayzeeee, boldog születésnapot neked.

Mindenki a születésnapos lánynak énekelt, aki egy vadiúj Disney-s ruhában és tiarában volt, amit Ash bácsikájától kapott. Mama Byrne hozta össze ezt a bulit a semmiből, miután elárasztotta és elfoglalta az egész teret, a házunkban voltunk, a rendezett kertben, minden fán és bokron karácsonyi dísz és buli dekoráció virított. A születésnapi dalok karácsonyi énekekbe mentek át, és én visszaléptem a parti őrületéből, hogy találjak egy csendes helyet, ahol elgondolkodhatok az életemen és azon, hogy milyen csodálatos is ez most. Bemehetnék a vadonatúj dob és zene szobámba, egy szigetelt fészerbe a kertben, amit Leo, Sean és Eric épített. Volt légkondi, kávéfőző, és volt benne egy fényes dobfelszerelés, – Leótól kaptam ajándékba a születésnapomra.

Akkor mentem be oda, amikor a hullámok összecsaptak felettem, és szenvedélyesen elmerültem abba, amit szerettem. Belekóstoltam a közös zenélésbe egy zenekarral, egy helyi csoporttal, akik egyszerű iskolai termekben játszottak, de igen, a tűz visszatért a vérembe. Leo azt mondta, hogy nincs szexibb, mint egy dobos bicepsze, ami azt jelentette, hogy mindkettőnk számára előnyös volt a helyzet. Keményen dolgoztunk, hogy stabil életet teremtsünk magunknak, és a jövőnkkel kapcsolatos reményeink fényesek volt. Daisy elsősorban velem és Leóval, ó, és Cappel lakott, aki imádta az új fordulatot. Azt, hogy minden éjjel a kislány szobájában aludt, csak az odaadásának a jele volt. Vagy ez, vagy nagyon szerette a rózsaszínt, ami a hatalmas sünhotel mellett az uralkodó szín volt. Valamint a lakókat, a majd kétszáznak tűnő tüskés kis szarházit, akikre pokoli volt rálépni az éjszaka közepén.

Asher és Sean örökbefogadását már véglegesítették, és legújabb lányuk, Melanie, néha nálunk maradt, és úgy tűnt, ő is szereti a rózsaszínt meg a sünöket, és mivel nagyjából egyidős volt Daisyvel, közel kerültek egymáshoz.

Rain hosszú ideig tartó elvonón volt túl, és hosszú út állt előtte, de keményen dolgozott azon, hogy jelen legyen Daisy életében és mi is ugyanolyan keményen dolgoztunk azon, hogy mindezek után barátok legyünk. Az apja rácsok mögött volt, és soha nem kérte, hogy láthassa őt vagy Daisyt, de ez nem volt kifejezetten nagy veszteség, egy nap majd rájön, hogy mit veszített, csakhogy ez a nap már túl késő lesz ahhoz, hogy lássa, milyen csodálatos kislány volt Daisy. Billyt még csak egy beszélgetésbe sem említettük meg, és a tanácsadás ugyan annyit segített neki, mint amennyit Daisy. Sőt, Rain megismerkedett egy Dan nevű festővel, aki Jaxnek dolgozott, és egy hónapja jegyben jártak. Egy nap, azt hiszem. Daisyn többet kell osztoznom, mint most, de Daisyért bármit megtennék.

Ha már Jaxről beszélünk, neki is ott kellett volna lennie, de ismét eltűnt egy másik városba, abban a reményben, hogy megtalálja Zacharyt, bár ez a Calgaryba vezető út tele volt optimizmussal. Senki sem tudta, de sok időt töltött a bátyjával a konyhánkban a papírmunka fölött görnyedve, szóval talán volt remény.

Ami Leót és engem illet? Nos, a Billyvel töltött kórházi nap után végre elfogadtam, hogy Leónak és nekem van közös jövőnk. Ő volt az, aki bátorított, hogy menjek főiskolára, és miután sokáig nem törődtem vele, és miután egy szar munkát vállaltam egy raktárban, beadtam a derekam. Azt hittem, hogy a csontkovács, a csillagászat és a történelem vonzott, de végül a matematikát és a számítástechnikát választottam, ami egyáltalán nem volt könnyű az időnként kimerült agyamnak, de úgy tűnt, hogy a hacker napjaimból átvihető képességeim vannak, és van érzékem a számokhoz. És végül benne voltam a szemeszterben, és a dolgok jól alakultak. Anyagi támogatást kaptam a főiskolától, részmunkaidős állásom volt a házunkhoz közeli parkban lévő kávézóban, elvittem Daisyt a helyi óvodába, és amikor csak tudtam, elmentem érte, és a gyermekfelügyeletet is egyensúlyban tartottam, minden tökéletes volt.

Valójában az élet pont azzá vált, amiről azt hittem, hogy nem lehet az enyém.

Lillian gyakran meglátogatta Daisyt, de Daisy nem sok mindenre emlékezett Billyvel kapcsolatban, vagy lehet, inkább azt választotta, hogy másra, a fontosabb napokra emlékezett. Az egyik az volt, amikor Cap átugrott a hátsó kerítésen, vagy arra a napra, amikor megette az egyik cipőmet. De ami még ennél is lenyűgözőbb volt, hogy Leo is beszélgetett Lilliannel, de nem hivatalosan, miközben visszahámozta a gyermekkorának azon rétegeit, amit az örökbefogadása előtt élt meg. Valahogyan Lillian segítségével szembesült a régi szellemekkel, és sokáig beszélgettünk arról, hogy mire emlékezett.

Ez az, amit családként a legjobban csináltunk; mindenről beszéltünk, kivéve néhány dolgot, amit a munkahelyén látott.

Ő, Eric és Sean még mindig minden héten találkoztak, amikor csak tudtak, és csendben ültek lenn az udvaron. De amikor végeztek, ők is lazítottak és hűsöltek Cappel, majd az este azzal ért véget, hogy én és Leo forró csokoládén osztoztunk az udvarunkon, majd kettesben töltöttük az időt.

Néha mesélt nekem a napjáról, néha nem.

Akárhogy is, ez nem változtatta meg a vele kapcsolatos érzéseimet vagy a jövőre vonatkozó reményeimet.

– Sütit? – nyújtott át nekem Leo egy papírtányért, rajta egy szelettel az általam sütött citromtortából. Ez is egy olyan dolog volt, amit a szabadidőmben csináltam, és háziasnak éreztem magam, amikor kötényt viseltem és beborított a liszt. Leo viszont azt mondta, hogy olyan szexi vagyok, hogy nem tudja levenni rólam a kezét. Bárhogy is, de működött.

– El sem hiszem, hogy Daisy ma öt éves – mondtam, majd egy hatalmas vajkrémmel megrakott süteményt tettem a számba.

Leo jóval előttem járt, az ő szelete már majdnem elfogyott, és olyan hangokat adott ki, amelyek már-már a pornográfiával határosak voltak, miközben bekapkodta az utolsó falatot.

– Én sem – mondta, és megtörölte a száját egy papírszalvétába.

– Nemsokára iskola – tettem hozzá.

– Igen.

– És két nap múlva karácsony, és még nem csomagoltuk be az összes ajándékát. – A fákra akasztott fényekre mutattam, és a nappalinkban álló hatalmas karácsonyfán ragyogó fényekre. Daisy díszeket készített Leóval, és Byrne Mama örömére hálaadáskor felállítottuk a fát. Amikor a fa feldíszítésével voltak elfoglalva, akkor szólította először apának. Soha nem kérte rá, de a kislány tényszerűen közölte vele, hogy ő az apukája, és ezzel vége is volt a dolognak. Nem vitatkozott, de elérzékenyült, és azt hiszem, mindketten néhány könnycseppet hullattunk, amikor aznap este egyedül maradtunk a szobánkban.

– Majd mindet becsomagoljuk – mondta. – Holnap szabadnapos vagyok, és vettem extra csomagolópapírt.

– Miért kell nekünk több papír? Azt hittem, már eldöntöttük, hogy nem csomagolunk be minden új sünt egyenként. – Rám nézett azzal a pillantásával, amiből tudtam, hogy pontosan ezt fogjuk tenni.

Ettem még egy kis sütit, néztem, ahogy Daisy és Melanie szaladgálnak Cappel, és közben kiabálnak és nevetnek.

– Jason?

– Hmm? – megfordultam Leo felé, de nem ott volt, ahol vártam. Egy pillanatba telt, mire rájöttem, hogy mellettem térdel a földön, és még egy pillanatba, mire felfogtam, hogy egy kis bársonydobozt tart a kezében, amit kinyitott, és két tökéletes gyűrűt mutatott.

– Hozzám jössz? – kérdezte, nagyon egyszerűen, semmi cifraság, csak óvatos szavak és szerelem a szemében.

– Ez egy könnyű válasz – mondtam és leguggoltam mellé, a süteményes tányéromat a fűre helyezve.

– Tényleg? – kérdezte, én pedig megérintettem az arcát.

És a kertben, a családunk és a barátaink előtt, miközben Cap egy frizbit tett le a lábunk elé, és megette a maradék tortámat, mert senki sem állította meg, kimondtam az egyetlen szót, aminek értelme és értéke volt.

– Igen.

 

VÉGE