17.-18. Fejezet

 

Tizenhetedik fejezet

                                                                                                                    

Leo

 

Fordította: Aemitt

 

A nap hátralévő része nagyon lassan telt, és tudtam, hogy én voltam érte a felelős. Nem csak, hogy megcsókoltam azt a férfit, akire vigyáznom kellett, annyiszor, hogy már nem is számoltam, de azt is mondtam neki, hogy jó apa volt. Meg kellett valakivel beszélnem ezt az őrülten fortyogó vonzalmat. Bárkivel. Sean lebeszélne erről az őrületről, bármelyik fiútestvérem velem együtt nevetne, és rávezetnének, hogy ezt a vonzalmat jól lehet kezelni, kordában lehet tartani. Ami a húgomat illeti, nos, Lorna csak azt szerette volna, hogy megtaláljam életem során a boldogságot, de jelenleg ő csupa rózsaszín felhőben meg szerelemben úszott az új barátjával.

Eric meghallgatott volna, és aztán elkezdte volna a cukkolást, de ő fent volt a hegyekben, talán a tűzzel harcolt, talán a legrosszabb helyen húzta meg magát.

Talán valamit kezdenem kellene a Jason iránti vonzalmammal, mert tényleg úgy éreztem, hogy ő... valaki különleges lehet számomra. Valódi.

Az utolsó kapcsolatom egy másik zsaruval volt, Lisával volt a kábszeresektől, az azt megelőző Liammel, aki New Yorkba került, előtte pedig Luke-kal, aki az FBI-hoz ment. Úgy tűnt, hogy folyamatosan „L” betűs rendőrökkel keveredtem össze, és ez borzasztó volt, itt volt az ideje, hogy a saját megszokott körömön kívülre tekintsek a randizási szokásaimat illetően. Még magam is becsaptam, hogy szerethetem őket, de egyik kapcsolat sem működött hosszú távon.

Mama szerint az, hogy biszexuális vagyok, azt jelentette, hogy több lehetőségem van, mint a legtöbb embernek, de ez nem volt igaz. Válogatós voltam, és egyetlen ember sem keltette fel a figyelmemet. Olyan sem, ahol szerelembe estem volna, vagy akár csak vágyakozásba, és soha nem úgy, ahogy a barátaim, Sean és Eric, esetében láttam. Ők boldogok voltak, és én nem irigyeltem tőlük ezt az elégedettséget; én csak magányos voltam, és arra a következtetésre jutottam, hogy ez lehetett az oka annak, hogy úgy éreztem, meg kellett csókolnom Jasont.

Megfordultam az ágyban, majd ismét megmozdultam, bevettem néhány kevésbé erős fájdalomcsillapítót a lábam miatt, nyugtalan lettem, szorongtam, és amikor végül elaludtam, álmaim kísértettek, majd rémálmokká alakultak. A gyerekkori emlékeim összeolvadtak Jason és Daisy képeivel, amíg izzadtan fel nem ébredtem, átkozva az elmém, aztán végül feladtam és a zuhanyzó felé vettem az irányt. Körülbelül öt órát bírtam, Cap nem volt a lépcsőfordulóban, és én még Jason előtt lent voltam, de nem Daisy előtt, aki ébren volt már és a babaház előtt állt kezét Capen tartva.

– Reggelt, Daisy – mondtam halkan, hogy ne rezzenjen össze, de elég hangosan ahhoz, hogy egy kicsit megijedjen. Nem hiszem el, hogy nem hallottam, hogy lejön a lépcsőn; milyen zsaru vagyok én?

– Szia – mondta és felém fordult, valahogy sikerült Cap mögé kerülnie, így a kutyus közénk került. Utáltam, hogy nem bízott bennem, de hát egyik alkalommal én löktem falnak az apját.

– Szeretnél palacsintát? – kérdeztem, remélve, hogy ez mosolyt csal az arcára.

– Nem minden nap, butus – mondta nekem, és azt hiszem igaza volt, nem kellene minden nap palacsintát enni, így gondolkodnom kellett.

– Van müzli, vagy joghúrt és gyümölcs? – elbicegtem a konyhába, a falat használtam támaszként és elővettem minden egyes gabonapelyhet, amit rendeltem, valamint almát, banánt, bagelt, krémsajtot, tejet és különböző ízesítésű joghurtokat. Ezután elfoglaltam magam a kávéval, hallottam Cap mancsai csattogását a fán, mielőtt Daisy suttogva megnyugtatta, hogy hamarosan ő is reggelizni fog.

– Szeretnéd kimérni Cap kajáját? – kérdeztem, ahogy felmászott a székre. Amikor Mia először betoppant az életünkbe Seannal és Erickel új háttámlás székeket vásároltunk, hogy Mia ne tudjon felmászni, majd leesni. Mia még nem volt elég idős ahhoz, hogy oda felmásszon, így ez a szisztéma még nem lett kipróbálva. Így hát siettem a kutyakajával és a mérőpohárral, kétszer majdnem a seggemre estem, mert a mankómat a tűzhely mellé támasztva hagytam, és végre segíthettem Daisynek kimérni, hogy Capnek mennyit kell ennie.

– Adhatok neki chippy sütit? – kérdezte miközben darabonként szedegette a kutyakaját és rakta a csészébe. Azt hiszem a chippy alatt a csokis sütire gondolt, de ki tudja? Úgy döntöttem egyelőre maradok ennél.

– A csokoládé méreg a kutyák számára – magyaráztam, megsimogattam Cap fejét, aki egyik mancsáról a másikra táncolva várakozott. – Ráadásul nagyon kövér lenne, ha csak sütivel etetnénk. – Cap mindent megevett, amire rá tudta tenni a mancsát. Megevett egy vekni kenyeret a mikrohullámú sütő tetejéről, bár fogalmam sincs, hogyan jutott fel olyan magasra, egy egész kávés süteményt a pultról, és egyszer egy egész doboz karamellás süteményt is megevett, csomagolással együtt, amit aztán hetekig takarítottam. Nos, kivéve azt a hetet, amikor dolgoztam, és akkor Eric feladata volt, hogy feltakarítson utána, és te jó ég, mennyit rinyált emiatt.

Ezt a mai napig nagyon viccesnek találom.

– Szeretnél hallani egy vicces történetet? – kérdeztem, és vártam, hogy bólintson. – Egyik reggel lejöttem, és Cap nyakán volt a szemetes kuka fedele, amibe beletúrt a pizzáért, és aztán beszorult a feje. – Felnézett rám, és én szerettem volna mosolyt csalni az arcára. Arcom köré egy lengő kukafedél alakját formáltam, kigúvasztottam a szemem, és a jutalmam is elnyertem, amikor felkacagott.

– Butus Cap – mondta, és a nevének hallatára Cap felugrott és a mancsait a mellette lévő székre tette, és a farkát csóválta. – Butus – ismételte meg, és megölelte a fejét. Egyetlen izmát sem mozdította meg, csak csóválta a farkát, és vigyorgott rám azzal a kutyavigyorral. Jó fiú.

Egy átlagos napon, magam etettem volna meg, miután magam is megreggeliztem, mert ezt olvastam egyik kutyaoktató könyvben, amikor megkaptam, de ez egy különleges alkalom volt. Amikor kimértük a reggelijét, Daisy segített letenni a padlóra, megtöltöttük a vizes edényét, majd hátra léptünk és figyeltük, ahogy kergeti a kutyakajáját körbe-körbe, abban a spirális kutyatálban. Minden egyes falat megszerzése játék volt, és eltartott egy darabig, ahhoz képest, hogy korábban az egész tálat pár falat alatt bekebelezte. Vicces volt nézni, ahogyan minden egyes darabot meg akart szerezni, aztán mi következtünk az evéssel.

Lucky Charms-ot választott, én pedig a kedvencem, a Cokkie Crispset, kavargattam a tejben, és ugyanolyan lassan ettem, mint Daisy. Nem akartam előbb befejezni, ezért nagy műsort csináltam belőle, hogy egyszerre ürítettem ki vele a tálamat, majd miután végeztem, összetakarítottam, amit a székén ülve figyelt.

– Mit fog enni apa? – kérdezte, amikor becsuktam a mosogatógép ajtaját.

– Amit csak akar.

– Ehetne chippy sütit – mondta komolyan.

– Ehet.

Olyan zaj hallatszott, mintha elefántok dübörögnének lefelé a lépcsőn, és feltételeztem, hogy Jason arra ébredt, hogy Daisy eltűnt.

– Szia – Jason lélegzetvisszafojtva lépett be a konyhába, és odament Daisyhez, csókot nyomott a feje búbjára, és felém biccentett.

Daisy rám mutatott. – Azt mondta megeheted az összes chippy sütit reggelire – mondta zavartan az apjának, aki oldalölelésbe vonta és újabb puszit nyomott a szőke fürtjeire.

– Tényleg? – cukkolta. – De akkor te mit ennél később a tejjel?

– Kutyakaját – mondta és kinyitotta a tenyerét ahol egy apró kutyakaja volt. Nem mozdultam elég gyorsan, Jason nem számított rá, így nem tett semmit, és mindketten rémülten néztük, ahogy a szájába veszi a kutyakaját, és elropogtatja. Az orrát ráncolta, miközben lenyelte, majd felnézett az apjára. – Nem szeretem a kutyakaját – mondta, és Jasonnak néhány másodpercbe bele telt, mire teljesen felfogta, hogy mi is történt.

– Az én hibám – mondtam és a nyitott kutyakajás zsákra mutattam. – Megetettük Capet. – Ez a kifogás elég béna volt, és egy pillanatig, azt hittem, hogy Jason kiakad, de aztán az összes aggodalma és aggálya egy pillanat alatt elszállt, és rám vigyorgott a lánya feje fölött, és ez volt a legjobb, a legtökéletesebb mosoly, amit valaha láttam. Nevetett azon, ami az előbb történt, és ha nem is nevetett, de legalábbis viccesnek találta, és ott volt napsütés a mosolyában. Nem tudtam túl sokáig tartani a tekintetét, mert tudtam, hogy úgy mosolygok vissza, mint egy idióta.

Cap volt az, aki megtörte a csendet, és a hátsó ajtónál ugatott, ahol láttam, hogy Gina szmokingos macskája lazán elsétál az ablak előtt.

– Az ott Felix – mondtam Daisynek, aki lemászott, odament Caphez, és az ablakra téve a kezét a macskát bámulta. – Már lent volt, amikor lejöttem, de nagyon sajnálom a kutyakajás dolgot – mentegetőztem, mire Jason megrázta a fejét.

– Mosolygott, és beszélt hozzád, minden rendben.

És ezzel egy nyugodt nap kezdődött, amikor Daisy Cappel pancsolt a medencébe, mindketten figyeltük, hármasban a parkba mentünk Cappel, sündisznós tea partit játszott a kutyussal, majd közvetlenül ebéd után elaludt a kanapén összekuporodva Jasonnal.

Amíg Jason szundikált, időt szakítottam arra, hogy megvizsgáljam a látható zúzódásokat. Egy halványkék pólót viselt, amit a sportboltban vettünk, egy kicsit nagy volt neki, és egy élénk lila rövidnadrágot, amit Sean hagyott ott, amikor elköltözött. Olyan békésen ült a sarokban, a lábait felhúzva, Daisyt szorosan magához szorítva. Milyen lenne, ha tényleg ilyen lenne? Valaki a kanapén, a gyermekünkkel a mellkasán, ugyanúgy, mint Sean és Asher esetében? Vagy tinédzserek az iskolában, akik bárkit megölelgetnek, mint Eric és Brady?

Vacsorára parmezános csirkét csináltam, vagy legalábbis kinyitottam a dobozt, amiben benne volt, nem volt kedvem a semmiből főzni, mert a lábam a nap végére megfájdult. Tudtam, hogy túl sokat tevékenykedek, és Sean kiakadna rám, de gondoskodni akartam a vendégeimről, és a fenébe is, át akartam szakítani a korlátokat, amik otthon tartottak.

Bella hívása akkor érkezett, amikor ettünk, és lehalkítottam, de amint Jason felvitte Daisyt fürdeni, majd mindketten lefeküdtek, mint az elmúlt néhány este, visszahívtam.

A harmadik csörgésre vette fel, és úgy motyogta a hello-t, mintha tele lett volna a szája étellel, és hallottam, hogy Lewis a háttérben megkérdezte, ki az. Szegény férje a jófiúk közé tartozott, egy szövetségi ügynök, tudta, mi a helyzet amikor Bellaval partnerségünkről és barátságunkról volt szó, de nem akartam megzavarni ezt a romantikus estét, amit együtt tölthettek volna.

– Mond meg Lewisnak, hogy sajnálom, és hogy máskor felhívlak – mondtam azonnal.

Egy darabig hallgatott, hallottam némi háttérzajt, és egy ajtócsukódás hangját. – Minden rendben van, azt mondta, hogy szerinte ez nem várhat, és hajlamos vagyok egyetérteni, de Leo, ez az egész nem hivatalos, és nem mehet így tovább, oké?

Ez baljósan hangzott, mintha a legrosszabb hírt akarná közölni velem.

– Mit tudtál meg?

– Ez a legfurcsább dolog, de őszintén gondolom, hogy az FBI valahogy benne van ebben, mielőtt megkérdeznéd, ez csak az intuícióm keveréke, a sok fal, U kanyar és megszerkesztett szar. Nem hiszem, hogy egyáltalán tetszeni fog neked, amit hallani fogsz.

– Értem. – Mit mondhatna nekem? Hogy bármi, amit megtudott, olyan rossz volt, hogy egymilliószor szegtem meg a törvényt csak azzal, hogy Jason és Daisy itt vannak? Nem mintha tudta volna, kik laknak velem.

– Láttad a híreket, ugye? Silas Hinsley-Kingről?

– Ki nem? – Hinsley-King, multimilliomos, bevásárolta magát a törvényesség és hitelesség kereteibe, pénzmosás, adócsalás, emberkereskedelem, és az egész kártyavára csak úgy összedőlt. Letartóztatták, bűnösnek vallotta magát, és az ítélethirdetésre várt. Ez a név kísértette apámat, amikor még rendőr volt, és még mindig áhítatos figyelemmel követte a történetet, bár már öt éve nyugdíjas volt.

Amit erről a férfiről tudtam, az már elég volt ahhoz, hogy aggódjak. Soha nem ült rács mögött, főleg azért, mert kivásárolta magát mindenből, ami a nyakába szakadt, és nyugodt életet élt a Los Angeles-i hegyekben. Mégsem azért ismertem, mert aktív ügy volt, hanem azért, mert apám tagja volt egy különítménynek még a nyolcvanas években, amely megpróbálta felszámolni a korrupt Hinsley-King világot.

Az a férfi tövis volt apám szemében, de még nagyobb tövis volt az FBI oldalában, akik minden alkalommal veszítettek, amikor szembeszálltak vele. Az a férfi minden hájjal megkent volt, a pénzből, amit a bűnözésből keresett, a tisztesség leplét burkolta maga köré. Annyi embert lefizetett, hogy érinthetetlenné vált, de amikor apa nyugdíjba ment, ez nem jelentette azt, hogy nem tartottam nyitva a fülem a név említésére, hátha egy nap én is tagja lehetek annak a csapatnak, amelyik letartóztatja Hinsley-Kinget, és ezzel az apámat boldog emberré tehetem. Nos, akkor tartóztatták le, amikor egy csomó titkos fájl elárasztotta az internetet, és olyan magas szintű bűncselekményeket leplezett le, hogy még a drága ügyvédjei sem tudták kihúzni a csávából.

Csak soha nem gondoltam volna, hogy a nevet Jason kapcsán hallom.

San Diegóból Los Angelesbe költöztette az üzletét, de ez nem jelentette azt, hogy Byrne papa ne emlékezett volna mindenre, vagy ne kívánta volna, hogy igazságot szolgáltasson a Hinsley-King körüli férfiak által elkövetett bűnökért.

– A név, amit adtál, Daisy, ha majdnem négyéves, december huszonharmadikán született, kék szemű, szőke, feltételezhetően jelenleg az apjával van, akkor ez mind illik rá.

– Illik, mire?

– Daisy Hinsley-King unokája, az anyukája, Rainbow-Star Murray, akit egyszerűen csak Rain néven ismernek, túladagolás miatt kómában fekszik a Mercyben. Nem mintha a vérségi kapcsolat Rain és Hinsley-King között nyilvánvaló lenne, hacsak nem ásunk mélyre; a lányt úgy tizenhat évesen kitörölték az életéből, mintha nem is lett volna, a nő meg is változtatta a vezetéknevét. Mélyre kellett ásnom, és rajta volt egy megfigyelési listán, de eltűnt. Nem tudom, hogy csinálta ezt Hinsley-King, de a lány minden hozzá kapcsolódó ügyből kitörlődött a tizenhatodik életéve után. Mintha meghalt volna, csak hogy nem halt meg.

– Bassza meg.

– Ezen kívül Daisy születési anyakönyvi kivonatában az apa neve ismeretlen. Az egyetlen igazi név, amit Daisyhez és Rainbowhoz is tudok kapcsolni, és ez csak azért volt, mert egy csomó szexuális szívességet tettem Lewisszal – szünetet tartott, és hallottam, hogy Lewis felhorkant. – A név William Forstern, más néven Billy, priuszos, drogbirtoklás és terjesztés, kissé alantas életet él, minden szempontból, a vermonti Hill Valley-ből származik.

– Mi köze ennek a férfinak Daisyhez? – És Jasonhöz.

– Csak annyit mondhatok, hogy volt egy helyzet Billyvel és egy FBI-ügynökkel, akit megsebesített. Billy felszívódott, az ügynök koponyatöréssel kórházban van. Az ügy átfutott Lewis asztalán, és végeredményben ezt ő rakta össze, semmi több.

Vártam egy pillanatig, hogy mindezt megemésszem, majd nagyon gondosan megfogalmaztam a következő kérdésemet.

– És mi van Jasonnal? Hogyan kapcsolódik Billyhez?

– Bárcsak tudnék segíteni, néhány információ annyira át van szerkesztve, hogy képtelenség kiigazodni rajta.

– Köszönöm, Bella, és ha találsz még valamit…

– Továbbítom, ha tudom – fejezte be.

Elbúcsúztunk, befejeztem a hívást, és egy pillanatig mozdulatlanul ültem és fontolgattam, amit most hallottam.

– Nem hagyhattad annyiban, ugye – mondta Jason a hátam mögül, és én még csak meg sem riadtam, vagy meg sem fordultam, hogy szembe nézzek vele, egy részem megértette az elkerülhetetlenséget, hogy pont mögöttem van, miközben beszéltem.

Óvatosan megfordultam a széken, és megfontoltam az arckifejezését. Nem látszott rajta, hogy dühös lett volna, vagy bármi, beletörődött inkább. Bocsánatot kérhetnék, amiért a munkámat végzem, dühönghetnék, és követelhetném, hogy értse meg, miért kell tudnom, vagy maradhatnék csendben, de egyik lehetőség sem felelt meg.

– Ki Billy számodra? – de már a kérdésem közben belém hasított a felismerés. – Ő a pótapa? Ő az a valaki, akiről Daisy beszél, aki bántotta. – Felálltam a székről, és fél lábon imbolyogtam, a késztetés, hogy tegyek valamit, mintha tűz lobogott volna a véremben. – És te? Ő volt az, aki ártani akart neked?

– Nem csak ártani akart. Meg akart ölni – mondta Jason hezitálás nélkül. – Rájött, hogy hol voltam, miután elvittem Daisyt a kórházból. Azt hittem, biztonságban volt Rainnel, de nem, Rain felhívta Billyt egy utolsó adagért, túladagolta magát, a kórházban kötött ki, és ő ott volt, a kórházban, biztosan látott engem, hogy elmentem. Egy szállodai lakosztályban voltam, a szövetségiek vittek oda, és hagytak velem valakit, hogy vigyázzon rám, amíg ki nem találják, hogy megvan-e minden, amire szükségük van... – megállt és lehunyta a szemét mielőtt ujjait a homlokához nyomta. – Alkut kötöttem, hogy Rainnek és Daisynek új élete lehessen, és egy másikat önmagam számára. Kész káosz volt az egész.

Annyi minden volt ebben a vallomásban, hogy nehezen tudtam megfejteni a tényeket, de két dolog volt számított a legjobban, Rain és Daisy külön életet akartak élni Jasontől, és Billy megpróbálta megölni Jasont.

– Daisy a szobában volt…?

– Hallottam, hogy Ed figyelmeztetően felkiáltott, ő volt az FBI-os fickó az ajtó előtt. Rávettem, hogy menjen be a szekrénybe, aztán megpróbáltam megakadályozni, hogy Billy bemenjen, de ő egy nagydarab fickó. – Aztán felszisszent, mintha ez csak egy történet lenne, amit elmesél, és nem valami olyan személyes dolog, aminek fájnia kellett. – Nem látott semmit – tette hozzá megkönnyebbülten, majd megérintette a nyakán lévő sebet. – A tükör – motyogta, és eszembe jutott, amit Seannak mondott arról, hogy fojtogatták és megvágták, és egész lényemet felemésztette a düh és a vágy, hogy csúnyán elbánjak valakivel. Aztán megrázta a fejét, kitisztítva a gondolatokat, amelyekben elveszett. – Azt mondta, hogy Daisyért jött, azt mondta, hogy egy éve ő Daisy apukája, és hogy ha nála van a lány, akkor Rain pénze is az övé lesz – felhorkant. – Rainnek nem volt pénze. Silas kitagadta, amikor tizenöt éves korában először talált nála drogot.

A pultnál ültünk, és én keményen tartottam magam, pedig meg akartam érinteni Jasont, hogy megnyugtassam.

– Mi történt?

– Leütöttem, elkábult, fogtam Daisyt és elfutottam. Egy darabig céltalanul utazgattunk, de én ugye megsérültem, Daisy pedig zaklatott volt, és csak idő kérdése volt, hogy mikor kap el egy rendőr. – Rám mutatott, én pedig bólintottam. Ha egy sérült férfit és egy zaklatott gyereket láttam volna együtt, akkor kérdéseket teszek fel, és szerencsésnek mondhatta volna magát, ha megússza, hogy nem vitetem be az őrsre. – Nem tudtam, kiben bízhatok, aztán eszembe jutott, hogy Eric azt mondta, bármikor segít, ha szükségem van rá, és ez volt az egyetlen dolog, amibe kapaszkodhattam. El kellett vinnem Daisyt egy biztonságos helyre. – Megállíthatatlan volt, előre dőlt a székben, kék szemei rám szegeződtek, és azt hiszem, provokált, hogy merjek ellenszegülni, vagy mondjam azt, hogy hibát követett el.

– Itt biztonságban van – nyugtattam meg. – Azzal a biztonsági rendszerrel, ami ezt a házat védi, senki nem jön be, ha nem akarjuk, és óvatosak leszünk, míg el nem kapják Billyt.

– Rendben.

– Te kellett volna elmondd ezeket.

– Nem tudtam kiben bízhatok.

– Bennem bízhatsz.

Mereven nézett rám. – Akarok.

Aztán ugyanolyan hevesen, mint ő korábban, hozzá tettem még egy utolsó ígéretet. – Ígérem, nem hagyom, hogy Daisyvel bármi történjen.

Tizennyolcadik fejezet

                                                                                                                                        

Jason

 

Fordította: Aemitt

 

Ígérem, nem hagyom, hogy Daisyvel bármi történjen.

Hittem neki. Még a sebesült lábával együtt is hittem, hogy Daisyt mindenek fölé helyezné, de talán néhány nap múlva, amikor jobban leszek, ideje lesz továbblépnem. Billy nem volt a legeszesebb fickó, de intenzíven koncentrált egyetlen dologra, hogy engem eltakarítson az útból, és Daisy segítségével megszerezze a pénzt, amire áhítozott.

Minden a pénzről szólt, és még San Diego megye külvárosában is megtalálná Daisyt és engem, még úgy is, hogy több, mint három millióan lakják.

– Köszönöm.

Azt hittem, hogy ezzel vége lehet ennek a beszélgetésnek, de úgy tűnt, Leónak más tervei vannak.

– Hogyan találkoztál Rainnel?

Nem álltam készen arra, hogy ilyen messzire menjek, a Rain és köztem történt dolgok túl soknak bizonyultak ahhoz, hogy nyíltan kimondjam, mert ez egy rakás titokhoz vezetett, és megráztam a fejem. – Ne most – mormogtam.

– De hamarosan – erősködött Leo, majd visszatért a konyhapultok takarításához. Bepakoltam a mosogatógépbe, elmostam a serpenyőt, és aztán nem maradt más hátra, mint azon tűnődni, mi lesz ezután. Elvégre tegnap este megcsókolt, ma pedig csak aggódott értem, és még ha a telefonhívás során olyan információk kerültek elő, amelyeket meg akart kérdőjelezni, felnőttként kezeltük a dolgot.

Daisy elaludt a kanapén, keze Cap szőrén pihent, aki mellette feküdt a földön. A kutya elégedetten sóhajtva nézett ránk, ha egyáltalán van ilyen. Betakartam egy takaróval, és levettem a kezét a kutyáról, de ő felugrott a kanapéra, és a sarokba kuporodott, a fejét közvetlenül a kislány mellett tartva.

– Ez aztán a szerelem – jegyezte meg Leo, és megvakarta Cap szőrös fejét.

– Nagyon jó kutya. Kölyökkora óta nálad van?

Leo bólintott, és leguggolt, hogy egy csókot nyomjon Cap orrára. – Egy bevetésen találtam rá, ő volt az egyik a három kölyökkutyából, akiket egy zsákba tettek, tényleg aprók voltak, túl fiatalok ahhoz, hogy elválasszák őket az anyjuktól, de nem akarták őket, mintha az emberek, akik a gondjukat viselték, csak szemétnek tekintették volna őket.

– Mondd, hogy ez miden kiskutya számára happy enddel végződött.

Rám mosolygott. – Igen, mi hárman, én, Eric és Sean, mindhármat kézzel neveltük fel, ez körülbelül hat évvel ezelőtt volt. Lokinak és Panthernek találtunk otthont, de Capet megtartottuk, mert ő akkor már… egyszerűen hozzánk nőtt, vagy legalábbis leginkább hozzám.

– Szóval követem a trendet, és úgy gondolom, a Cap az Amerika Kapitány rövidítése, ugye?

– Igen.

– Sajnálom azt, akit egy macskanévvel illettek – rájöttem, hogy az imént viccet csináltam, ami kétféleképpen végződhetett. Vagy mosolyra fakasztom Leót, vagy ideges lesz tőlem.

– Ez mind Sean miatt volt. Ő egy idióta.

A telefonja rezgett, és visszament a konyhába, hogy fogadja a hívást, ellenőrizte a hívószámot, és úgy mosolygott, hogy tudtam, hogy egy barátja, vagy talán egy családtagja keresi.

– Szia, Brady – kihangosította a telefont, a szekrényekhez mankózott, és lehúzott egy dobozt, majdnem kibillent az egyensúlyából, olyannyira, hogy segítettem neki az egyensúlyát megtartani, amitől szuper közel kerültem hozzá, és tudatában voltam annak, hogy csak úgy ott van.

– Most hallottam Ericről – kezdte Brady. – Holnapra, de legkésőbb holnaputánra haza kell érnie.

– Ez jó hír – mondta Leo, de nem mozdult onnan, ahol egymás mellett álltunk, mindketten a műanyag edénybe kapaszkodva.

– Meséltem neki Jasonről, és azt mondta, amint tud, átmegy.

Azon tűnődtem, hogy Brady hogyan magyarázott el mindent a párjának, de nem tudtam azon rágódni, hogy mások mit gondolnak rólam. Különben halálra aggódnám magam.

A hívást egy gyors beszélgetéssel fejezték be az unokaöccse teniszversenyéről, amin Leo megígérte, hogy részt vesz, aztán már csak ő, én és egy hülye doboz volt a pulton. Nekem kellett volna odahajolnom, mert most rajtam volt a sor, hogy megcsókoljam, nem? Végül is ő volt az, aki kiállt mellettem, és meg kell kockáztatnom, hogy ő is ezt akarja. De olyan sokáig vártam, elmerülve a határozatlanságban, hogy ő félreállt, és megszakította a mi furcsa kis szemkontaktusunkat, és magával vitte a dobozt.

– Csokoládét? – kérdezte, miközben felcsapta a fedelet, és egy teljes gyűjteményt tárt fel különböző ízesítésű forró csokikból. – Választhatsz.

Tejet vett elő a hűtőből, csokoládét a magas szekrényben lévő készletből, és a tűzhelyen melegítette a folyadékot, halkan fütyörészve, és ahogy a csokoládét megolvasztotta, tejszínt adott hozzá.

Amíg ő ezt tette, én mindent megnéztem, ami a kínálatban volt, és végül a narancsos mellett döntöttem, amit elvett tőlem, és a serpenyőbe tette.

– Te is ezt szeretted volna? – kérdeztem kissé zavartan, hogy miért csak azt vette el, amit én adtam. Feltételeztem két bögrébe önti az italt és ő választ.

– Ami engem illet, semmi olyan nincs benne, amit ne tennék a forró csokimba, úgyhogy nem számított, hogy mit választottál. Bár a sütőtökösből már eléggé elegem van a halloweeni mennyiség után, amit megittam – tette hozzá fanyar mosollyal. Itt minden olyan rohadt normális volt, mintha csak tipikus barátok lennénk, akik élvezik a forrócsokit, és amikor azt javasolta, hogy vigyük ki őket, belementem. Nyitva hagyta az ajtót, hogy láthassuk és beszélhessünk Daisyvel, ha felébredne, majd letelepedet az asztalhoz a teraszon.

A párnázott székeken ültünk egymást mellett, és belekortyoltam a legjobb forrócsokiba, amit valaha kóstoltam.

– Mit gondolsz, Eric mikor ér ide? – kérdeztem és felemeltem a fejem a csillagok felé, a novemberi éjszaka tiszta égboltjára.

– Amint tud – nyugtatott meg Leo.

Kíváncsi vagyok mit fog mondani. Felajánl majd egy szobát Daisynek és nekem, ahol megszállhatunk? Azt mondta bármit megtesz értem, de a legjobb barátja volt az, aki kisegített.

Még azután is, hogy megcsókolt, aztán megbánta.

– Daisy imádja Capet – azzal a gondolattal kezdtem, hogy ezt a beszélgetést arra a tényre tereljem, hogy úgy éreztem, hogy ez egy jó hely Daisynek, és hogy nem akartam elmenni, bármennyire is kényelmetlen volt, hogy megcsókolt.

– Igen, és Cap is szereti őt. Nézd, tudom, hogy ez talán kínos lehet, és megértem, ha nem értesz egyet, de még ha Eric fel is ajánl neked egy helyet, valószínűleg az a legjobb, ha itt maradsz. A Bradyvel közös lakása nem nagy, és ott vannak a gyerekek. Én itt vagyok egyedül Cappel és sok helyem van. Ráadásul a biztonság is jó. – A biztonságot úgy tette hozzá, mintha csak utólag jutott volna eszébe, de végül is biztonságban éreztem magam ebben a házban.

– Nekem megfelel, nagyra értékelem, de hamarosan nem leszünk a nyakadon.

Megfordult, hogy rám nézzen, én pedig a szemem sarkából észrevettem a mozdulatot, és találkozott a tekintetünk.

– Nem kell sietni – motyogta. – Szeretem, hogy mindketten itt vagytok, és Cap még sosem volt boldogabb.

– Nem élünk vissza a vendégszereteteddel. – Megpróbált felállni, de összerándult, majd kinyújtotta a kezét.

– Segítenél felállni, kérlek?

Nem tudtam elég gyorsan mozogni, bármit megtettem, hogy segítsek neki. Megfogta a kezemet, és felállt, és aztán a számra tapadt, úgy csókolva, hogy feltüzelte a vágyam, és olyan érzésem volt, hogy menten a gatyámba élvezek csupán a csókjától.

Ha ilyen jó volt egy egyszerű csókban, akkor a fene tudja, milyen lenne az ágyban.

Game over. Ha most nem tűnök el innen, akkor követeltem volna, hogy megtudjam, és így elhúzódtam.

– Jó éjszakát – mondtam, majd bementem, felemeltem Daisyt a kanapéról, felvittem az emeletre, ágyba dugtam, hideg zuhanyt vettem, és az ágyba bújtam, az arcomat a párnába temettem, mielőtt némán elveszítettem az eszem.

A következő néhány napot azzal töltöttem, hogy megpróbáltam elkerülni, hogy kettesben maradjak Leóval, ő pedig azzal töltötte az idejét, hogy ezt megteremtse.

Megcsókolt a konyhában, a kertben, az előszobában, és még a Cappel és Daisyvel tett sétáink során is.

A pokolba is, nem hittem, hogy ez valaha is megtörténhet, de viszonoztam a csókját.

 

* * * *

 

Pár nappal később, valamivel kilenc után Eric megjelent a háznál. Nem kopogott, csak egyenesen, nagy céltudatosan besétált, mögötte egy másik férfi, és két gyerek a nyomukban. Amikor Eric megállt a konyha ajtajában, mindenki a hátának nyomult, ahogy gátat szabott, de aztán mind elsurrantak mellette és a konyha megtelt emberekkel.

– Elhoztuk az úszós dolgainkat, Leo bácsi – mondta a lány.

Leo felborzolta a haját, mielőtt lepacsizott a nála valamivel idősebb fiúval. Felismertem őket a tűzoltóságon tartott eseményről, két gyerek, az apjuk, akik Eric mellett ültek, és nézték, ahogy átveszek egy olyan díjat, amit nem is akartam. Eric társa, ugyanaz a férfi, aki meglátogatott a kórházban, és megölelt az eseményen, most kezet fogott velem, és megölelt, majd egy biccentéssel intett Eric felé, majd ő és a gyerekek egyenesen a kertbe mentek. Észrevették Daisyt, aki a sarokban volt a sündisznócsaláddal, és ez jó volt, mert nem akartam, hogy itt legyen, amíg Erickel beszéltem. Amikor boldogan kiment velük és Cappel a teraszra, és otthagyott engem Erickel és Leóval, úgy éreztem, annyi hazugságot mondhattam, amennyit csak kellett, hogy Eric kérdés nélkül távozzon.

Kezet nyújtottam Ericnek, meg is rázta a kezem, de ezután meglepetésemre egy testvéri ölelésbe vont, egy teljes hátba veregetéssel, ami kurvára fájt, mert Eric egy nagydarab srác volt, és a bordáim továbbra is kurvára fájtak. Amikor elváltunk, távolabb tartott magától, majd elgondolkodó arckifejezéssel pillantott rólam Leóra.

– Mi történt? – kérdezte tőlünk, vagyis inkább Leót kérdezte, és én pedig, ahelyett hogy magyarázatba kezdtem volna a nyelvembe haraptam.

– Kellett egy hely, ahol meghúzhatja magát a lányával Daisyvel – kezdte Leo, és segítségért rám nézett, hogy következőnek, mit mondjon. Abban a pillanatban valami megváltozott kettőnk között, mert hajlandó volt megőrizni a titkaimat még a legjobb barátja, ugyanazon ember előtt is, akihez először segítségért jöttem. Az utolsó dolog, amit akartam, hogy kettőjük közé álljak, de mit kellett tudnia Ericnek? Leo azt mondta, hogy maradhatok, hallotta, amit hallania kellett, és nem ítélt el engem, de tudnám-e vállalni, hogy újra átmegyek mindezen.

– Kiderült, hogy fáj, ha összevernek – már-már elutasító voltam, de Eric szeme összeszűkült.

– Jézusom, mond meg kit kell megölnöm – csattant fel Eric.

Leo megérintette Eric karját. – Senkit, a srác felszívódott, de Jason biztonságban van itt.

Eric és Leo összenéztek, és biztos voltam benne, hogy sok mindent nem mondtak ki egymásnak, aztán Eric nagyon határozottan felém fordult.

– Kezd az elején.

Horkantottam. Tényleg? Azt akarta, hogy ilyen messzire menjek vissza? Aztán kijózanodtam, mert talán Leo megérdemelte, hogy megtudja, mi volt az, ami arra késztetett, hogy Daisyt biztonságban tartsam, és ha Leo tudta, akkor Eric úgyis megtudta volna.

– Tizenhét voltam, amikor először megszegtem a törvényt – kezdtem, és nem tudtam nem észrevenni, hogy Leo szemei kitágulnak. – Azt hiszem, ezt nem kéne elmondanom egy zsarunak – tettem hozzá, de ő legyintett, és valamiért megnyugtatott, hogy figyelmen kívül hagyja a múltbéli szarságokat.

Miért? Mert megcsókolt téged? Mert szenvedélyesen megígérte, hogy vigyázni fog Daisyre? Te egy kibaszott idióta vagy, Banks.

– Előtte nagyjából kitűnő tanuló voltam, de tizenhat évesen kiderült, hogy biszexuális vagyok, vagy legalábbis rájöttek, miután rajtakaptak a szomszédunk San Franciscóból hazalátogató unokaöccsével, és ezután minden tönkrement. – Úgy tűnt, nem kell több részletbe bocsátkoznom, amikor Leo megszólalt.

– Ash, Sean férje is hasonlóan járt. Nem mindenkinek csupa öröm és boldogság a gyerekkora.

– Igen, szóval nem volt akkora érvágás – hazudtam. – Értettem a számítógépekhez, tehát feltörtem a szüleim számláját, annyi pénzt emeltem le, hogy el tudtam menni, ez volt az első törvényszegésem. – Úgy döntöttem, hogy ennyi elég volt a kibaszott családomból ennek a nagy leleplezésnek a lábjegyzetébe, és folytattam. – Tehát ott vagyok én tizenhét évesen, egy szar zenekarban játszom a semmi seggében, és megváltoztattam néhány dolgot, azoknak az embereknek az életében, akik ezért hajlandóak voltak fizetni. – A megváltoztat szónál idéző jelet mutattam, mert sokkal többet tartalmazott, mint amit valaha is meg tudtam volna magyarázni. – Szükségem volt pénzre, így átnéztem a számlákat, megheckeltem a parkoló cédulákat, az osztályzatokat, kishalaknak dolgoztam, ami így is maradt volna, de aztán találkoztam Daisy anyjával Rainnel.

– Jelenleg kómában fekszik a körházban – egészítette ki Leo.

Eric szeme tágra nyílt. – Tényleg? Kómában?

– Igen – mondtam, amikor Leo csak bólintott.

– Várj, te megheckeltél valamit számára? – kérdezte Eric.

Síri hangon felnevettem. – Volt a nagyapjától egy bankszámlája vagy valami hasonló, olyan sok pénznek tűnt egészen addig a napig, amíg elkerülhetetlenül el nem fogyott, úgyhogy igen. – Rájöttem, hogy hova akarok ezzel az egésszel eljutni, és felálltam, majd becsuktam az ajtót, hátha Daisy visszajön és meghallhat valamit. Minden rendben volt, egy nap, majd mindent elmondok neki, amit tudok, de most az anyja volt a középpontban, és ezt nem voltam hajlandó tönkretenni. – Egy a kis szar hakniba sétált bele, amin éppen játszottam, a nyolcvanas évek dalainak feldolgozásait, és éltem az életem. Tizenhét volt. Azt hiszem, ő volt minden, amire akkor szükségem volt, mert mindketten elvesztettük az életünket, amit ismertünk. Csupa élet és tűz volt, és mindketten rohadtul betéptünk. – Még jobban lehalkítottam a hangomat, azon a részen, ami a tizenéves életem egyik szégyenteljes epizódja volt.

Vártam Leo reakcióját, undorodást vagy tiltakozást; ehelyett, kíváncsi volt.

– Szóval, Rain a barátnőd volt?

– Rain? Nem, Jézusom, ő nem az én súlycsoportom volt. Végül a zenekarunk énekesével jött össze, én pedig amúgy is benne voltam ebben a forró és heves dologban Micky J-vel, a basszusgitárossal. – Ujjaimmal a combomon doboltam felismerhetően egy nyolcvanas évekbeli dal dobszólóját. – A dobos voltam, mindig is furcsa, és a legtöbbször nyilvánvalóan a pasikra buktam. Bi, azt hiszem, de a fiúk felé hajlottam.

– És?

– Valahogy, Rain miatt belekeveredtem olyan szarságokba, amibe nem lett volna szabad belekeverednem, de ő olyan volt, mintha csak azt akarta volna, ami jár neki. Annyira elcseszett volt. – Végigsimítottam a hajamon, hogy időt adjak magamnak a gondolkodásra.

– Drogok? – kérdezte Eric, miközben megálltam.

– Nem, én nem, de abban a pillanatban úgy éreztem, hogy nekem is jár valami az élettől. Így hát mi mással tehetném ezt meg, minthogy átbaszom az apját. Mentségemre legyen mondva, nem igazán tudtam, hogy ki vagy mi ő, csak azt, hogy már nem küldött neki pénzt, ami fiatalon elég ok volt, főleg, hogy sokat füveztem, eltévelyedtem, és kurvára fogalmam sem volt, mibe keveredtem. Naiv voltam, hibákat követtem el, aztán Rain...

Összefűztem a kezeimet az ölemben, nem tudtam, mi mást csinálhatnék velük, ami nem azzal járna, hogy őrült csapkodó ütemet kopogtatok a combomon.

– Mi van vele?

– …az évek során ki-be járkált az életemben, elvett minden pénzt, amit sikerült levennem az apja holdingtársaságaitól, semmi nagy tételt, pár ezret itt-ott, semmi olyat, amit bármelyik milliomos észrevett volna. Igaz?

Nem tudtam megállni, hogy ne horkantsak fel gúnyosan, a fenébe is, igazam volt, hogy naiv voltam.

– Mi történt? – kérdezte Eric.

– Rain apja megtalált, és ez volt a dolgok vége. – Azon tűnődtem, vajon megúszom-e, ha ennyiben hagyom a dolgot.

Leo tovább folytatta. – Megtalált, hogyan?

Nyilvánvaló, hogy egyáltalán nem hagyta annyiban a dolgot. – Kiderült, hogy nem voltam olyan okos, mint gondoltam. Fel sem fogtam, hogy milyen messzire nyúlt a keze ennek az embernek, amikor leültetett az irodájában, és megkérdezte, hogy mi a faszt csináltam, és hogy a fenébe gondoltam, hogy megúszom a dolgot. Választhattam, vagy neki dolgozom, vagy nem. De a „nem” résznek volt egy olyan ára, ahol a végén talán örökre eltemetnek egy parkoló betonalapjai közé.

– Jézusom – káromkodott Eric.

– Nos, ő pont nem segített. Az volt az a nap, amikor minden elkezdődött. Silas megfenyegetett, hogy visszahúzza Raint az életébe, és tudtam, hogy belehalna, ha ebben részt kellene vennie. Láttam, hogy ki ő valójában, mindazt, amit a tisztesség köpenye alá rejtett, és azt is láttam, hogy Rain mennyire gyűlöli őt, és megértettem, miért. Így amikor odajött hozzám, és elmondta, hogy az egy éjszakás részeg kalandunk után – egy, ennyi volt az egész – gyereket várunk, és el akar menni, kiterveltem mindent, új életet akartam adni neki és a babának. Tudjátok, megfelelni az elvárásnak.

– Mit terveztél?

– Úgy terveztem, hogy megheckelem a számláit, lenyúlok róla egy kevés pénzt, felszívódom, és új életet kezdek.

– Szeretted őt? – kérdezte Leo, és tekintetem találkozott a merev tekintetével.

– Nem.

– De mégis loptál neki és az akkor meg nem született babátoknak.

– A dolgok elszaródtak, nem alakultak a terv szerint, és Rain volt az, aki mindent elcseszett. Az irónia az egészben az volt, hogy ezúttal nem én voltam az, aki pénzt lopott Silastól.

– Várj. – Ezúttal Leo volt, aki közelebb hajolt, több száz kapcsolaton futó szál, ami egy elkerülhetetlen befejezéssé alakult. – Beismerted, hogy sikkasztottál az iTech-től…

– Ami Silas egyik fedőcége, amit csak akkor tudhatsz meg, ha mélyebbre ásol. Ugyanaz, amelyiktől évekig loptam.

– …és nem te voltál. Akkor ki volt? – rám bámult. – Rain?

Megengedtem magamnak egy humortalan nevetést, mert az egyetlen becsületes cselekedetem, amelyet leginkább az a megalapozatlan meggyőződés táplált, hogy Rain jobb életet teremt a születendő gyermekünknek, sebezhetővé tett, és hajlandó voltam vállalni a bukást.

– Hozzáfért a szoftveremhez, tudta, mit csinál, de nem rosszindulatból tette. Nem szándékosan akarta, hogy letartóztassanak, de ha valaki negyedmilliót lop egy cégtől az átvilágítási időszakban, az feltűnik. Elment és eljutott Vermontig, levelet küldött, megírta, hogy van egy lányunk akit Daisynek nevezett el, mert azt mondta, hogy a százszorszép reményteli virág. Nem hagyhattam, hogy Rain vigye el a balhét, és azt hittem, legalább a lányom biztonságba lesz.

– Hill Valleyig, ugye? Ahol találkozott ezzel a Billy nevű sráccal – kommentálta Leo, és rájöttem, hogy tudott olyan dolgokat, amiket azt hittem meg kell magyaráznom.

– Igen. Nem tudtam utánuk menni, letartóztattak, elvittem a balhét, és ez volt a helyes döntés, mert bármit megtettem volna, hogy megóvjam a meg nem született babánkat. – Meredten bámultam Leóra, kihívást állítva elé, hogy merjen ellenszegülni.

– Amit nem értek, hogy miért jött vissza?

– Elfogyott a pénz, ez az, amit én gondolok.

– A francba.

Igen, a francba megfelelő volt. – Majd az utolsó napomon a börtönben… – összeszorítottam az ujjaimat, de hagytam egy kis rést. – Ilyen közel voltam az utolsó kaputól, és akkor az a srác, Austin, egyértelműen egy öltönyös rendőr behívott egy szobába. Megpróbálnak vádat emelni Silas ellen, szükségük van a hacker képességeimre, hogy bejussanak a szoftverébe épített hátsó ajtókon keresztül, hogy bizonyítékot szerezzenek, bla-bla-bla. Ja, és, hogy tudtam-e, hogy Rain hazajött Daisyvel, és hogy Billy követte Vermontból, és hogy Billy egy bántalmazó seggfej volt Rainnel? És hogy szeretném-e, ha az exem és a gyerekem mindentől távol legyenek, talán még egy új életet is élhessnek?

Eric felsóhajtott. – Ez kurvára el van baszva.

Leo egyenletes hangnemben folytatta. – Tehát a választásod a között volt, hogy megteszed, amit mondanak, és ezért cserébe szemmel tartják Raint és Daisyt, vagy elmész, és nem csinálsz semmit.

– Igen. – Tudom, hogy ez kegyetlen erőszakosnak hangzott, de semmi sem állhatott Daisy és közém.

– Ez nem választási lehetőség volt – mondta Leo. – Az eldobható telefont ez az Austin nevezetű szövetségi ügynök adta neked?

– Azt mondja, maradjak nyugton. Amikor tudom, hogy biztonságos és Billy nem talál meg minket, és nem bánthatja Daisy; akkor elmehetünk.

– Mi van akkor, ha nem akarom, hogy elmenj? Mi van akkor, ha van elegendő bizonyíték arra, hogy maradj? – mondta Leo erélyesen, és Eric fél szemmel őt nézte, lesokkolva a kitörésétől.

– Ez nem a mi időnk – nyers voltam.

– Ti ketten …? – mutogatott közöttünk.

– Igen – vágta rá.

– Nem – mondtam ugyanabban a pillanatban, és Leo összehúzta a szemét, de Eric visszavezetett minket a beszélgetés témájához.

– Mi van Daisy anyjával?

Ez volt az a kérdés, amitől rettegtem, az a rész, amit nem mondtam el Daisynek, magamba roskadtam, az elszántsággal harcoló fájdalommal. – Rain veszélybe sodorta Daisyt, beengedte Billyt az életébe, úgy tűnik túladagolta magát, amíg Daisy a felügyeletére volt bízva, és most kómában van. Daisy érdekében remélem, hogy felébred, mert minden gyereknek szüksége van az anyjára. Ha így lesz, akkor harcolni fogok a közös felügyeleti jogért, bármennyire szar is az ügyem, és az egész kibaszott életem minden egyes napján figyelni fogok Daisyre.

Leo zöld szemei az érzelmektől ragyogtak. – Tudom, hogy így lesz – mondta és megmozdult, hogy felálljon, mielőtt kezet nyújtott és ölelésébe vont. – És mi segíteni fogunk neked.

Eric is bólintott, de a velem szembeni vak támogatásukkal nem tudtam most mit kezdeni.

Eric felém nyújtotta a kezét, és pedig megráztam. – Addig is, ha máshol szeretnél maradni, akkor van egy üres…

– Jól van ő itt – szakította félbe Leo, mielőtt Eric befejezhette volna a mondatot, és Eric megrázta a fejét, mielőtt vállon veregette a barátját.

– Látom.

 

  

ERIC SZÓLÍTOTTA a családja többi tagját, és mindannyian kivonultak, Daisy elfoglalta helyét a sündisznóháznál, de Eric egy kicsit lemaradt, és Leóval jó tíz percre megálltak a verandán. Az volt az érzésem, hogy rólam beszélgetnek, és azon tűnődtem, vajon mindannyian támogatnak-e a szemembe, de mi van, ha odakint azt tervezik, hogy a múltamba áskálódjanak, vagy megtalálják Billyt, vagy...?

– Lélegezz – követelte Leo, és kicsit megrázta a karomat, hogy kihozzon a kis pánikrohamomból. Mikor jött vissza? – Jól vagy? – kérdezte rövid idő múlva, amikor elhúzódtam tőle, hirtelen megijedtem, hogy nem bízhatok meg benne.

– Elmehetünk – böktem ki, mert a fenébe is, nem akartam Billyt most visszaengedni az életünkbe.

– Váó, ez honnan jött most?

A bizonytalanságomból és a bizalomhiányomból. – Semmi, ne is figyelj rám.

– Szeretném, ha maradnátok Daisyvel.

Odapillantottam Daisyre, aki Caphez bújt, és a sok képeskönyv egyikét nézegette, amelyek Leo szobájában voltak. Olyan boldog volt itt, mosolygott, itt volt Cap, a könyvek, még azok az átkozott sünök is, amiket imádott.

– Sajnálom – mondtam egy kicsit kétségbeesetten, és reméltem, hogy hitt nekem.

Visszarángatott a konyhába, és az előszobába mankózott, behúzta az ajtót, és nekinyomott, így aztán Daisy nem tudta kinyitni. Ez nem tetszett nekem. Azt akartam, hogy Daisy el tudjon érni, ha szüksége volt rám, még akkor is, ha most boldog volt, mint méhecske a virágban, azzal a könyvvel és Cappel, de minden, amit Leo tenni akart, az a beszélgetés volt.

– Azt akarom, hogy higgy nekem – mondta és megfogta az arcom. – Hidd el, hogy itt akarlak tartani, és hogy mindent megteszek, hogy biztonságba tudjalak.

Mit mondhattam erre?

– Hiszek neked – morogtam. És csak akkor, amikor kimondtam a szavakat, akkor jöttem rá, hogy félig elhittem.

 

 

 

A FESZÜLTSÉG közöttünk felért egy kínzással. Miközben vacsorát készített, folyton elhaladt mellettem, megérintette a vállamat, hagyta, hogy a keze elidőzzön, mintha el sem tudná képzelni, hogy ne érintsen meg. Mire Daisy az ágyban volt, és ő kirángatott a sötét folyosóra, készen álltam arra, hogy újra megcsókoljam, és én kezdeményeztem az első csókot.

Úgy csókolóztunk, mint két kölyök az első randin, kiismertük egymást, még akkor is, amikor kicsit megmozdult, hogy megtartsa az egyensúlyát. Átölelte az arcom, megtámasztott, majd olyan gyorsan, hevesen és mocskosan csókolt, hogy egy pillanat alatt megkeményedtem. Minden bizonytalanság és félelem elszállt a fejemből, és a helyükre a szükség és a vágy mantrája költözött. Megmozdult egy kicsit, éreztem, hogy épp olyan kemény, mint én, majd kezével kettőnk közé nyúlt lehúzta a rövidnadrágom, majd a sajátját, amíg csupasz dicsőségem hozzá nem ért és tovább csókolóztunk, üldöztem a vágyat, hogy elélvezzek, több csókra, több nyomásra, több mindenre volt szükségem.

Csókba fojtott kiáltással kerültem az orgazmus hatalmába, ő pedig követett, egymás szájába lélegeztünk, némán, szemembe bámulva, és elvesztem.

– Kérlek, maradj – morogta. – Szeretnélek biztonságba tartani mindkettőtök.

Külön aludtunk, és soha nem erőltette, hogy bemenjek a szobájába, bár a csók, amit kint a lépcsőházban megosztottunk intenzív volt, még úgy is, hogy Cap közöttünk volt. Amikor becsuktam magam mögött az ajtót, a leghosszabb ideig nekitámaszkodtam, és egy dolgot biztosan tudtam.

A szívem sosem lenne biztonságban, amíg itt maradok.