19.-20. Fejezet

 

Tizenkilencedik fejezet

                                                                                                                                        

Leo

 

Fordította: Aemitt

 

Valahogy, tizenkét nap telt el azóta, mióta Jason és Daisy megérkezett, és nem tudtam nem remélni, hogy még sokkal több tizenkét napot maradnak. Billynek semmi nyoma nem volt; Bella szemmel tartotta a dolgokat, és ez az Austin fickó, Jason eldobható telefonjának másik végén azt mondta, hogy valószínű elnyelte a föld. Tehát, bizonyos értelemben most azt tehetett, amit akart, elmehetett a keleti partra, ahol elvileg a családja volt. De én nem hittem, hogy el tudna költözni, és úgy tűnt, ezzel ő is egyetértett.

Austintól is érkezett egy minimális hír, hogy Daisy anyukája mutatott némi agyműködést, ami arra utalt, hogy talán felépülhet a kómából. Mégis, az egy órával ezelőtti hír arra késztette Jasont, hogy mélyrepülésként némaságba zuhanjon. Csendbe burkolózott, és most ezzel a csenddel kellett szembenéznem. Figyelte Daisyt, amint a sündisznócsaláddal játszik, ami Mia kedvence is volt. Egy egész gyűjtemény volt a karakterekből, amit meg tudtam venni, és lehet, hogy elmentem, és megvettem mindegyiket Miának, bár ezt nem vallottam be Seannak és Ashernek, akik már így is azt mondták, hogy túlságosan elkényeztettem a kislányt.

Pfft, ez volt a feladatom, mint tiszteletbeli nagybácsi.

Emellett, most már Daisy is ott játszott velük, míg Mia sokat bámulta őket, majd begyömöszölte őket a nagy házba, ami velük járt, addig Daisynek egy komplett rangsora volt és aranyos történeteket talált ki, amelyeket napokig képes lettem volna hallgatni. Ebben a pillanatban egy teadélután ért véget, és Lulu bajban volt, mert nem mosakodott meg, de amikor ez a kis történet furcsa fordulatot vett, közelebb hajoltam a székemen és közelebbről néztem.

– Csináld, vagy bajban leszel – mondta Daisy és megpöccintette Lulut az ujjaival, kis síró hangokat adott ki, eljátszva az apró figura szerepét.

– Ez nem túl kedves szegény Luluval szemben – mondtam és ügyetlenül elfordultam, hogy leüljek mellé a padlóra. Arra számítottam, hogy egy értékes élet leckét fogok megtanítani a legjobb nagybácsi hangomat használva, hogy arra bátorítsam, hogy oldja meg a dolgokat a karaktereivel. De csak bámult rám, kék szemeibe könnyek szöktek, és én csak annyit tehettem, hogy kinyújtottam a karomat, és felajánlottam neki, hogy megölelem. Nem habozott, odamászott és belém kapaszkodott. Nem voltam benne biztos, hogy még mindig sírt, ahogy ott karolt, az maga volt a csendes kétségbeesés, és nem akartam egyhamar elengedni. Cap oda jött megvizsgálni a helyzetet, megbökdöste a karját az orrával, majd rám hajolt, így az ölemben már ketten ültek.

Jason bejött a konyhából, a kezét törülgette egy konyharuhába, mosolygott, ahogy lenézett rám, de kijózanodott, amikor megráztam a fejem, majd leguggolt Cap másik oldalára. Daisy arcából kisimította szőke fürtjeit, és a lány elkapta a tekintetét.

– Elmondod, apának, hogy mi történt, tökmag? – kérdezte, és én vártam, hogy elmozdul tőlem az apjához.

– Anyu állandóan szomorú volt, a pótapa meg gonosz – suttogta a pólómba, olyan halkan, hogy alig lehetet hallani. Jason leült mellém, az oldalamhoz nyomakodott, és közelebb hajolt.

– A pótapa gonosz volt veled is? – kérdezte Jason egy kis idő múlva, amikor láthatóan összeszedte magát. Ez volt az a kérdés, amit én is meg szerettem volna kérdezni Daisytől, azt hiszem ez a súly nyomta Jason vállait is.

– Nem, ajándékokat kaptam, de csendben kellett maradnom. Mindig.

Azt hiszem, egy hároméves számára az ajándék jó módja volt a szeretet megvásárlásának. Úgy értem, nézz csak rám, a mesés sündisznókkal és a vidéki ház gyűjteményemre. Nem is beszélve a süni istállókról, a szállodáról és a kézműves falu épületeiről, amelyeket idén karácsonyra csomagoltam be Miának. Nem mintha ajándékokat kellett volna vennem neki ahhoz, hogy szeressen, Fido bácsi király volt, és ő nagyon szeretett engem.

– És anyu sírt? – bátorította Jason.

– Egész idő alatt, és nem volt pénze, mert a pótapánál volt, és folyton aludt, meg olyan viccesen fura volt.

A vicces nem feltétlen jelentette azt, hogy poénokat szórt, de én kiigazodtam azon, amit mondott, követtem a gondolatokat és levontam a következtetéseket, amelyekre vagy rátalál az ember, vagy nem. Az egyik dolog, amiért hálás voltam, hogy Billy nem bántotta Daisyt, vagy legalábbis nem bántalmazta fizikailag, de egyértelműen bántotta az anyját, majd ellopta Rain pénzét, ami mihez vezetett? Csapdába esett, megbetegedett tőle, vagy a drogok is közrejátszottak? Elvégre a kórházban volt túladagolással, szóval ez a feltételezés igaz lehetett.

– Én nem akarok sírni – fakadt ki, és elhúzódott tőlem, a szemét dörzsölve, sokkal idősebbnek tűnt egy majdnem négy évesnél.

– Az nem baj, ha sírsz – mondta Jason, de hallottam a bánatot a hangjában, és az ösztön arra sarkalt, hogy közé és Daisy közé álljak, és mosolyra fakasszam őket.

– De az is jó dolog, ha izgatott vagy a karácsony, a születésnapod és Cap etetése miatt. Mit szeretnél a születésnapodra?

– Kiskutyát – mondta komolyan. – Egy olyat, mint Cap. És egy kiscicát.

Bólintottam, mintha mérlegelném a lehetőségeket. – Mit szólnál még több sünhöz a gyűjteménybe?

Megrázta a fejét. – Azok nem az enyémek. Nem tarthatom meg őket, ha elmegyünk.

Visszaszorítottam a késztetést, hogy azt mondjam, hogy nem kell elmennie, hogy ő és Jason maradhatnak még egy darabig, de reálisan nézve semmi sem jelentette azt, hogy Jason maradni fog. Ha Billyt megtalálták, oda mehettek, ahová Jason akart, bárhol új életet kezdhettek. Most azonban átöleltem őt, szerettem, hogy Jason mellettem van, megvakartam Cap füle tövét, és próbáltam nem gondolni arra, hogy mit hoz a jövő.

Holnap volt a hálaadásnapi vacsora a családommal, amire azt mondtam Jasonnek, hogy csendes lesz.

Hazudtam.

 

* * * *

 

– Ezek újnak néznek ki – bökött Jason a táskákra, amit Asher az imént pakolt le. Valószínűleg azok voltak, csak nem akartam kimondani.

– Valami kellett a hálaadásra.

– Elmehettem volna a Goodwillbe, van valamennyi pénzem…

– Asher állandóan ruhákat vesz, amit aztán nem húz fel – szakítottam félbe, mert el akartam tüntetni a rosszallást az arcáról.

– Hmm – Jason hitetlenkedőnek hangzott, ahogy kiemelt egy pihe-puha kék rövid ujjú pólót. – Ezek egyáltalán nem tűnnek használtnak.

Megvonta a vállamat, és úgy döntöttem, hogy a legjobb stratégia, ha nem beszélek. Csak Jason nézett olyan zavartan.

– Ash nagyjából ugyan az a méret, mint te, és éppen kiürítette a szekrényét, neked pedig ruhákra volt szükséged, így mindenki nyert.

Előhúzott a táskából egy szövetnadrágot, és maga elé tartotta. – Ezen még a címke is rajta van.

– Talán nem tetszett neki.

Jason felvette a táskákat, és letette őket a lépcső aljára, majd visszajött, kezében valami olyasmivel, ami valójában egyáltalán nem illett rá. A ruha Daisy méretű volt, egy élénk rózsaszín hercegnőruha egy aprócska fogason, az oldalán Disney-címerrel.

– És ezt is vette, de nem húzta fel? – mondta Jason egy adag szarkazmussal.

Hajaj, megtalálta a ruhát, amit Daisynek vettem. Felvontam a szemöldököm. – Ki tudja Ash és Sean mit csinál a zárt ajtók mögött.

Mellkasához fogta a rózsaszín habos-babos anyagot. – Megköszönöm neki, amikor legközelebb találkozom vele, de most megköszönöm neked Daisy ruháját.

– Miért nekem köszönöd? – olyan ártatlanul pislogtam, ahogy csak tudtam, de megrázta fejét. – Akkor, rendben. – Zavarba jöttem, ahogyan rám nézett, ahogyan átlátott a cselszövéseimen, ezért visszatértem ahhoz, amihez a legjobban értettem. A szervezéshez. – A taxi pár óra múlva itt lesz, és jobb, ha felviszed azt a ruhát Daisyhez, és felébreszted.

Amikor legközelebb megláttam Jasont, borotváltan, szövetnadrágban és ingben, és Daisyt mellette a ruhában, annyi érzelmet éreztem, hogy nehéz volt őket leírni.

– Gyönyörű vagy, Daisy – mondtam, és egy eltúlzott meghajlást tettem előtte.

– Apu azt mondta hercegnő vagyok – mondta Daisy és addig forgott az apró rózsaszín balett topánkájában, míg Cap mellé nem zuhant egy kupacba. Ma nem jöhetett el, túl nagy volt a káosz, és túl sok a gyerek, akik inkább ugratni akarnák, mint szeretni, de még mindig rajta volt a lila masni, amihez Daisy ragaszkodott, hogy ezen a különleges napon viseljen.

Jason a legalsó lépcsőfokról figyelt, az arcán kedves mosollyal, gondolataiba merülve, én pedig előtte álltam, háttal Daisynek.

– Csodálatosan nézel ki – mondtam.

Beletúrt a hajába, ami napról napra hosszabb lett. Amikor koszosan megérkezett, mindent megpróbált, hogy rendbe szedje magát, és azt terveztük, hogy fodrászhoz megyünk, mert nem csak Daisynek volt szüksége hajvágásra. Mindketten halogattuk, maradtunk a sétáknál a parkban és a mögötte lévő völgyben, sosem túl messze a háztól, és mindig éberen.

– Mondanám, hogy köszönetet fogok mondani Ashnak a ruhákért, de te szerezted őket, nem igaz?

Nem igazán tudtam a szemébe nézni. – Talán.

Megérintette az arcomat, és én egyenesen rá bámultam.

– Köszönöm.

Kezemet az övére nyomtam, mire ő megmerevedett és meglepődött. – Meg akarlak csókolni – motyogtam, és nem vártam választ, ám, egy apró sóhaj után azonban ő mégis megtette.

– Bármennyire is helytelen, én is meg akarlak csókolni.

Ez zavarba hozott. – Miért lenne helytelen?

Fújt egyet, és megrázta a fejét. – Egy volt fegyenc, aki a keleti part felé tart, amint biztonságos lesz, és egy zsaru, akinek az egész élete San Diegóban van? Hogy működhetne ez?

Bárcsak tudnék válaszokat adni, de nem volt időm gondolkodni, mert a taxisofőr rátenyerelt a dudára, jelezve, hogy megérkezett, és néhány perc múlva már a Mama felé tartottunk. Jason a hátsó ülésen ült, de egyszer sem kérdezte meg, honnan került elő Daisy ülésmagasítója, amikor kihoztam a garázsból. Kicsit megkoptattam, még a varrásból is kiszedegettem párat, hogy úgy tűnjön, mintha valaki másé lett volna, de amikor becsatolta a kislányt, rajtakapott, hogy nézem, és mosolygott.

– Erre nem is gondoltam – dühösnek tűnt önmagára. – Pedig kellett volna.

– Hozzászoktam, Mia miatt – válaszoltam, és azt kívántam bárcsak meg sem szólaltam volna, amikor Jason mosolya eltűnt. Legszívesebben jól fenékbe rúgtam volna magamat, mert persze ő nem volt hozzászokva Daisyhez.

Az út mindössze harminc perc volt, és nem sokkal dél után érkeztünk meg, jóval a baseball mérkőzés kezdete után. Jason és Daisy mögöttem maradtak először, és tudtam, hogy a családot nagyon nehéz befogadni. Nem is beszélve a hatalmas karácsonyfáról, ami mindig fel volt állítva már hálaadáskor, plusz a füzérekről és a csillogásról nem is beszélve, ami mindenhol ott volt. De az unokatestvérek gyerekeinek a csetepatéjában, Daisy hamarosan beszállt, főleg amikor Lizzie, a legfiatalabb unokatestvérének lánya, ugyanolyan ruhát viselt, és bejelentette, hogy ő és Daisy együtt lesznek a hercegnők. Mire végre Jasonnal eljutottunk Mama birodalmába, apám mellett, aki a meccsre tapadt, Lornat egy zsámolyon ülve találtuk, Reid pedig egy hatalmas fazékban kevergetett valamit.

– Sziasztok, srácok! Szeretném, ha megismernétek Jasont – mondtam, és három szempár állapodott meg rajtam, majd Jasonon. Mama mozdult meg először, megkerülte a többieket, és egy szabadalmaztatott mamaölelésbe húzta Jasont. Gondoljatok az olasz matriarchák összes sztereotípiájára, és itt van Mama Byrne, aki az apám felesége, aki ugyanolyan rendőr volt, mint én, de már nyugdíjas. Amit szeretett, az egy ház tele emberekkel, és ebbe beletartozott az egész tágabb család. Egy hatalmas család, melybe sok zsaru tartozott, a nagybátyáim többsége, néhány nagynéném, a testvéreim, az unokatestvéreim… lefedtük a helyi körzeteket, és ez minden évben egy állandó vicc volt.

– Olyan jó, hogy végre személyesen is találkozunk – mondta Mama.

Összerezzentem belül, mert ezzel a finom módszerrel azt sugallta, hogy korábban kellett volna áthoznom. Tekintve, hogy csak pár hete volt nálam, kész voltam megvédeni az álláspontomat, de ez volt Mama-Byrne műsora, és nem tudhatta, hogy nincs olyan háttértörténetünk, ami évekre visszanyúlik. – Nagyon sokat köszönhetünk neked Eric miatt – tette hozzá, megfogta és szorosan megölelte.

Ja, eltekintve attól a kapcsolattól, hogy megmentette Ericet.

– Jóképű – és áradozni kezdett olaszul, amit Jasonnak esélye sem volt követni, és amikor rám pillantott, hogy fordítsam le, minden, amit tettem, megvontam a vállam. – És találkozni akarok a kicsi Daisyvel, de vacsora után, hogy megismerkedhessek vele rendesen?

– Igen, asszonyom – felelte Jason, és a Mama fintorgott.

– Szólíts Mamanak, semmi ilyen „igen, asszonyom” duma.

– Rendben – majd a testvéreimen volt a sor, hogy megöleljék Jasont, de feltűnő volt az egyikük hiánya.

– Hol van Jax?

– Nincs itt – mondta Mama, és visszafordult a főzéshez.

Lorna megvonta a vállát, Reid felvonta a szemöldökét, egy közönséges mi a fasz van nézést eresztettem meg, én pedig úgy döntöttem, hogy a diszkréció a hősiesség jobbik oldala, ha egy csalódott Mamáról van szó, és ejtettem a témát. Ez azonban nem állított meg abban, hogy egy gyors üzenetet küldjek Jaxnek, miközben Jason és Reid megvitatták a mai mérkőzést, és mindkettőjükön tisztán látszott, hogy semmit nem tudnak a futballról, az én sajátos verziómban hol a pokolba vagy? kérdéssel.

Ami, még aggasztóbb volt, hogy a válasz, amit kaptam, egy titokzatos bocsánatkérés volt, amely így szólt: Vancouverben, sajnálom. Lopva megmutattam a választ Reidnek és Lornának, de zsebre vágtam a telefonomat, amikor Mama felém nézett.

A Byrne testvérek nem hagyták ki a hálaadást. Ez volt a törvény. De nem volt túl sok időm gondolkodni rajta, attól eltekintve, hogy úgy hiányzott Jax, mint egy végtagom, mert az exe, és az unokahúgaim itt voltak, és velük lógtam, míg vissza nem hívtak a konyhába, ahol apa ott állt a főelem mellett, készen arra, hogy becipelje. Ez volt az egyetlen emlékem a hálaadásról, az össze nem illő és kölcsönkapott asztalok, a különböző méretű székek, a gyerekasztal, a felnőttek asztala, és az extra ülőhelyek mindenkinek, aki megjelent, ami idén Jasont és Daisyt is magában foglalta. Javasoltam, hogy Daisy az apja mellé üljön, de gyorsan összebarátkozott a Byrne család gyerekeivel, és ennyi volt.

Semmi sem volt abból a visszafogottságból, mint amikor megérkezett a házamba, és miután Lillian meglátogatta pár alkalommal. Az, hogy Daisy nem szerette Billyt, szembeötlő volt, de nem azért, mert megfélemlítette, nem bántotta őt fizikailag, de az, hogy Raint megríkatta, előhívta Daisy védelmező oldalát. Lillian többet akart beszélgetni vele, amire Jason engedélyt adott, ami egészen addig tart, amíg el nem megy.

Azaz átkozott esedékességi dátum kísértett, de Jason bámulása nem segített, mert pont előttem ült, Mama és Reid közé szorítva, és rajtakaptam, hogy zavartan néz rám. Összeszedtem magam, kacsintottam egyet, aztán kézen fogva mondtunk asztali áldást.

Bonyolult kapcsolatom volt Istennel. Papíron katolikus voltam, de a gyakorló szót kihagytam a leírásból. Én egy húsvéti/karácsonyi srác voltam, az imáimat olyan időkre hagytam, amikor megtaláltam a csendet. Elég gyakran jártam el a templomba, végig mentem a procedúrákon, bele merítkeztem a különleges nyelvezetbe, a hatalmas karakterekbe, és gyakran éreztem úgy, hogy elvesztődöm az imákban, a templom ürességében, de a templom szociális része nem nekem volt kitalálva. Én a csend, a hit és a jó cselekedetek híve voltam, legalábbis Nicholls atya így jellemzett, amikor tizennégy évesen, miután megcsókoltam az első fiút, zavaromban elmentem hozzá.

Én voltam az egyetlen a négy Byrne testvér közül, aki valaha is templomba járt a Mamával és a Papával, a másik háromnak más hite volt, az ateistától a spirituálisig, de a szüleink soha nem hagyták, hogy azt higgyük, hogy tévedtünk a meggyőződésünkben. Mégis, most mindannyian fogtuk egymás kezét hálaadáskor, mert egy család voltunk, és küldtem egy gyors imát a végén az ételért.

Engedd, hogy Jason megtalálja az útját. Tartsd biztonságban. Engedd, hogy Jason és Daisy maradjon.

Végül is akartam, hogy maradjanak, és igen, Isten tudja, hogy mit érzek.

– Haza kell menned, és fel kell állítanod a fát! – kiáltott fel hirtelen és nagyon hangosan Mama, és én ösztönösen tudtam, hogy fordulatot vett a beszélgetés Jasonnel. Daisy is ott állt az apja mellett, vigyorgott Mamára, és láthatóan vibrált az izgalomtól. – Azt mondják, hogy a fátok még nincs felállítva.

– Nem mindenki állítja fel a fát novemberben, Mama – próbált Reid támogatni, de vesztes csatát vívott.

– Megcsinálhatjuk otthon a fát? – kérdezte a kislány, és Jason tanácstalanul nézett, egy olyan nő hálójába esett, aki imádta feldíszíteni a házat, és a lánya szemében lévő reménybe. Lenyeltem az érzelmeket, ahogyan az otthon szót használta.

– A hétvégén megcsináljuk a fát – mondtam azonnal, mert senki nem törhette össze Daisy szívét, legalábbis az én felügyeletem alatt nem. Senki sem lepődött meg nálam jobban, amikor Daisy az asztal körül ugrándozott, és elrángatott az asztaltól, hogy megöleljen.

– Köszönöm, köszönöm, köszönöm – sikította, majd visszament a vacsorája hátralévő részére, valószínűleg elmagyarázta, miért annyira izgatott, tekintve, hogy a Byrne gyerekek mindannyian elragadtatott figyelemmel hallgatták. A szívem elolvadt, amikor figyeltem őt, és még arra is késztetést éreztem, hogy azt kívánjam, bárcsak ő és Jason itt lehetnének karácsonykor.

Amikor elhagytuk a régi családi házamat, megpakolva ételmaradékkal és egy egész meg nem evett pitével, csendben voltunk a taxiban, Daisy elaludt. Ismét elöl ültem, de hátranyúltam, bármit, hogy megnyugtassam magam, hogy Jason jól van. Összefűzte az ujjait az enyémmel, előrehajolt, és így pillanatok alatt hazaértünk, miközben egymás kezét fogtuk.

Mit jelentett ez? Meg akartam érinteni. Meg akartam csókolni, és az izzás, ami felgyülemlett bennem, nem tudott hová távozni. Nem tudtam elképzelni a jövőt nélküle, féltettem őt és Daisyt, az életemben akartam őket, az ágyamban akartam őt. Forró csokit kellett csinálnom, fát állítani, együtt üdvözlőlapokat írni, és még száz más dolgot.

És csak arra tudtam gondolni, hogy talán ez volt a szerelem.

Huszadik fejezet

                                                                                                 

Jason

 

Fordította: Aemitt

 

Mikor hazaértünk, Leo zsonglőrködött a kajával, én pedig bevittem Daisyt a házba, és felvittem az ágyba. Elég sokáig ébren maradt még, hogy kimehessen a fürdőszobába és fogat moshasson, én pedig kisegítettem a hercegnői ruhából, és felakasztottam a kis szekrénybe, amely az övé volt, és amely szinte teljesen tele volt rózsaszínnel.

– Apa? – motyogta, miközben betakartam őt az ágy saját oldalán, arrébb téve a párnaerődöt, hogy legyen elég helye.

– Igen, édesem.

– Szeretlek – mondta ásítva.

– Én is szeretlek – puszit nyomtam a fürtjeire és elmosolyodtam a félhomályba.

– És szeretem Capet, Leót és anyát. – Az oldalára fordult, mielőtt még válaszolhattam volna. Magam is ágyba bújhattam volna, este kilenc volt és beszerezhettem volna egy könyvet és olvashattam volna az apró éjjeli lámpa fényénél, vagy lemehettem volna a földszintre, és szembesülhettem volna azzal a feszültséggel, amely Leo és köztem kialakult. A gondolatok arról, ahogy egymást kényeztetve élveztünk el a folyósón, felemésztettek, és annak a gondolata, hogy megcsókolom őt, már nem rémisztett meg, valójában erre gondoltam egész álló nap.

Azt hiszem ez egy másik megdermedt részem volt, amely megrepedt és beengedtem a vonzalmat és a szerelmet.

Tudom, a szívem volt az.

Amikor lementem a földszintre, Leo a kanapén ült, a lábát egy székre tette, és bal oldalán masszírozta a csípőét.

– Jól vagy? – kérdeztem, és ő a forró csokira mutatott a dohányzóasztalon.

– Készítettem egyet neked – mondta, és tovább masszírozta az izmokat. – És igen, fáj, hogy nincs egyensúlyba, ennyi az egész. – Felvettem a forró csokit, és ahelyett, hogy szembe ültem volna vele, Leo mellé ültem. Nem volt értelme a szemérmest játszani, meg akartam csókolni, és talán még többet is, és ma este szükségem volt rá.

Csak egy jó emlék arról, hogy milyen lehetne, ha más az életem.

Csakhogy fájdalmai voltak, és én jól tudtam, hogy milyen ez. – Akarod, hogy megnézzem? – kérdeztem, és amikor óvatosan bólintott, letettem az italom az asztalra. – Fordíts hátat nekem – utasítottam, és ő megtette, amit tudott, és másodperceken belül megtaláltam a fájdalmat kiváltó pontot a csípőjén, és felszisszent. – Le tudsz feküdni? – kérdeztem, és hátrébb húzódtam, hogy végignézzem, ahogy vonaglik és káromkodik, amíg hasra nem feküdt a hosszú bőr kanapén. – Nagyon feszült vagy – figyeltem meg, és lehúztam a bő nadrágját, hogy elérjek a hátán lévő gödröcskékhez, közvetlenül kerek, teljesen tökéletes feneke hasadéka fölött. A börtönben kezdett el érdekelni az anatómia, kikölcsönöztem minden könyvet, amit csak találtam, és még az a bizonytalan gondolat is felmerült bennem, hogy ha tűzoltó nem is lehetek, elvégezhetem a masszázsterápiát, vagy kitanulhatok csontkovácsnak. Talán dolgozhatnék az elsősegélynyújtókkal a felépülés során.

Nem mintha ez megtörténne, a priuszommal sehol sem kaptam volna munkát, de jól elboldogultam a kétkezi munkával, tudtam alkalmi munkát végezni és így pénzt keresni…

– Föld hívja Jasont – szakította félbe Leo az ábrándozásomat.

Elkezdtem mozgatni a kezemet, végigkövetve az izmokat és megnyomkodva, hogy megállapítsam, mely fájópontokat kell megdolgoznom, és feltérképezzem, hogy honnan ered a fájdalom. Ez hamarosan kiderült, amikor Leo sziszegett az orra alatt. Egy másodpercig gyúrtam a fájdalomközpont körüli területet, majd közelebb mentem, megnyomtam a csomót és mozdulatlanul tartottam az ujjaimat, elszorítva a vérellátást a sérült izomhoz, hogy újraindulhasson, és átformálódjon. Leo megfeszült, majd végül megnyugodott, én pedig addig folytattam, amíg egy karácsonyi dalt kezdett dúdolni, és akkor tudtam, hogy megtettem azt, amit tudtam, mert a fájdalom biztosan enyhült, és segítettem neki felülni. Mellette térdeltem, és vártam, hogy szóljon, ha jobban érzi magát, amikor erősen megrántott, én pedig meginogtam, és végül elterülve rajta találtam magam. Próbáltam támaszt találni, de megtartott a kibillentett egyensúlyomból, majd megcsókolt, és nem volt más választásom, mint beleolvadni az ölelésébe.

Vagy ő mozdult meg, vagy én mozdultam meg, a fene se tudja. Elterültem rajta, és éreztem merev hosszát a farkamnak feszülni. Nyögtem és könyörögtem a csókba, és ringatóztunk, miközben csókolóztunk, és én többet akartam. Aztán visszahúzódott, megfogta az arcom, és abbahagyta a mozgást.

– Már megint ezt csináljuk? – kérdezte tétován. Felidéztem a csókot a folyosón, ahol rimánkodtam és neki feszültem, csak hogy érezzek valamit.

– Akarod?

Megeresztett egy apró nevetést. – Azóta akartam, mióta megláttalak a kórházban, egy nappal azután, hogy megmentetted Ericet.

– Az csak hála volt.

Újabb forró csókot lopott. – Talán, de az nem hála volt, amikor megcsókoltalak a fürdőszobában, ami még mindig nem a legjobb pillanatom volt.

– Az enyém sem – suttogtam az ajkaihoz simulva. Olyan kétségbeeséssel akartam őt teljesen egészében, hogy már levegőt is alig kaptam, és azt kívántam, bárcsak abbahagyná a beszédet.

– És az sem hála volt, amikor a folyosón voltunk. Vagy azok a pillanatok, amikor téged nézlek, vagy az, ahogyan folyton hidegzuhanyt kell vennem, hogy félig-meddig tisztességesen le tudjak jönni a földszintre.

– Ó…

– Az nem hála, amikor hallom, hogy olvasol Daisynek, vagy amikor arra gondolok, milyen lenne az életem, ha te és Daisy a családom lennétek.

– Leo, bassza meg…

– Azt akarom, hogy te és Daisy itt maradjatok örökre.

– Be vagy tépve? Leo…

– Annyira beléd estem – morogta.

Mielőtt visszahúzódhattam volna, és megkérdőjelezhettem volna mindazt, amit az imént mondott, újra megcsókolt, és akkor egyáltalán nem tudtam gondolkodni. Imádtam, hogy, amikor a kezemet a felsője alá toltam, és a mellbimbóit dörzsöltem, majd megcsíptem őket, ő felnyögött, és az érintésbe ívbe hajlott a háta. De tegyük hozzá azt a tényt, hogy egy akaratos seggfej volt, és aki nem volt teljesen boldog attól, hogy rajta ültem és hogy a menyekben jártam. Azt akartam, hogy valaki más repítsen magasba, meg akartam bízni Leóban, mindenben… hogy elmondja, mit tegyek. Egészen a szakadék széléig vitt, őrjöngve és szűkölködve, a kezét a rövidnadrágomba nyomta, lehúzta, ahogy csak tudta, aztán könyörgött, hogy én is tegyem ugyanezt vele, amíg csupaszon egymásnak nem estünk. Megfogott mindkettőnket, ahogy csak tudott, én pedig fölé hajoltam, feltérdeltem, terpesztettem, a rövidnadrágom anyaga a lábamba vájt, egy sima mozdulattal feljebb tolt, és aztán végre meztelen voltam és ő is az volt.

Pont erre vágytam, itt ebben a pillanatban, annyira szükségem volt erre az orgazmusra és bassza meg, olyan közel voltam.

Biztonságban tartasz. Vigyázol Daisyre. Beléd zúgtam. Nem érdekelt, hogy rossz okokból teszem-e ezt, hogy hálából vagy csak nyers kéjvágyból, de az ajkaimat az övéhez szorítottam, és addig nyomultam az összekulcsolt kezünkbe, amíg a bennem forrongó szükség kitört, és olyan erősen élveztem el, hogy az agyam már nem működött. Legalább is ilyen érzés volt, amikor csatlakozott hozzám, nyögdécselt és elmélyítette a csókot, amíg észveszejtő nem lett, aztán elcsendesedett és gyengéddé vált, amíg nem maradt más, mint, hogy együtt lélegeztünk.

Azt hittem, karácsonyi csoda kell ahhoz, hogy biztonságban érezzem magam. De hogy egyszerre érezzem magam biztonságban és kívánatosnak? Ez több volt annál, mint amit kívántam. És kétszer olyan ijesztő.

Csendben megtisztálkodtunk, aztán felrángatott az emeletre, és meztelenül egymásba ölelkezve elaludtunk.

 

 

 

Az eldobható telefon ébresztett fel; sosem volt távol tőlem, az éjjeliszekrényen hevert, rezgett és mozgott az üveglapon. Zihálva nyúltam érte, miközben a tegnap esti emlékek megrohantak, és nagyon közel voltam ahhoz, hogy elejtsem azt az átkozottat.

Mi a fenét csináltam?

Minden gátat ledöntöttem, csak a vágyamra támaszkodtam, csak azért, mert úgy nézett rám, mintha különleges lennék? Miféle kibaszott idióta voltam?

Aztán Leo azt mondja, hogy Daisy és én örökre maradhatnánk? Ki használ egyáltalán még ilyen szavakat? Nem volt örökkévalóság, szóval milyen tündérmesében képzelte, hogy élünk?

– Egy idióta, aki belezúg valakibe, akivel soha nem lehet együtt – motyogtam a telefonnak, miközben kinyitottam, és a képernyőn lévő elmosódott szavakat bámultam.

Van egy lehetséges nyomunk Billyvel kapcsolatban.

Felkeltem az ágyából, felhúztam a rövidnadrágomat, és zsebre tettem a mobilomat, mindezt nagyon óvatosan, hogy ne ébresszem fel Leót, aki mormogott valamit, majd elrejtette az arcát egy párnában. Hosszú ideig bámultam őt, és azt akartam, hogy felébredjen, hogy beszélhessek vele, de amikor a légzése egyenletes és mély lett, a szobám felé vettem az irányt, észrevettem, hogy még csak hajnali öt óra volt, és Daisy mellett lábujjhegyen elhaladva bementem a fürdőszobába.

Fogalmam sem volt, mikor változott Leo körül a bizalmatlanság bizalommá, vagy mikor lett a dühből és a félelemből szenvedély és szükséglet, vagy akár az a bizonyos pillanat, amikor a vonzalomból sokkal, de sokkal, több lett. Csak annyit tudtam, hogy a zuhanyzóban mosakodtam, zárt ajtóval, és fogalmam sem volt, mit tettem, és százféleképpen éreztem magam rosszul, amiért egyenesen pánik üzemmódba estem.

Beszélj Leóval. Mondj el neki mindet. Tedd őt is részévé ennek a fejedben lévő zűrzavarnak, és vedd rá, hogy segítsen. Fáradt volt tegnap este, és valószínűleg a felét sem gondolta komolyan. Senki nem mond igazat, amikor szeretkezik.

– Szex! – kiáltottam fel, és rájöttem, hogy most a csempékhez beszélek. – Csak szex.

Ez biztosan nem jelent semmiféle jövőt, és ő nem lenne része annak az új életnek, amit a keleti parton akartam kezdeni. Igen, nem kérhetném a zsarut a barátságos családdal, gyönyörű házzal, biztos karrierrel és a legjobb barátokkal körülvéve, hogy költözzön ezer mérföldet az ország másik végébe. Ez nem lenne jó ötlet.

Valószínűleg azt hinné, hogy őrült vagyok, amikor felébredt, és látta, hogy úgy szaladok ki a hálószobából, mint egy macska, akinek ég a farka. Bár tudtam, hogy azonnal azt hinné, hogy Daisyre vigyázok, egy része mégis tudná, hogy megijesztett. A tegnap este nem csak kéj, vagy szenvedély, vagy tűz volt, mert, ami a legrosszabb, hogy reményt nyújtott nekem, és egy pillanatra el tudtam képzelni a mi kis családunkat, és ez a remény lángra lobbant bennem.

Amíg meg nem ütött a felismerés, hogy ez soha nem fog megtörténni.

– Beszélnem kell vele. – Nem voltam az a fajta ember, aki elmenekült volna a konfrontáció elől, legalábbis eddig soha nem voltam az. Elzártam a vizet, majd nagyjából megszárítottam a hajamat, és egy törülközőt tekertem a derekam köré, majd mélyen belélegezve elhaladtam Daisy mellett, akinek már csak néhány aranyló fürt látszott, ami kikandikált a takarójából. Aztán elszántan kinyitottam az ajtót, és szemtől szemben álltam egy idegennel, aki egyenesen rám nézett, és egy pillanatig csak arra tudtam gondolni, hogy ezt a valakit Billy küldte, és férfiatlanul felsikítottam.

– Hű ha – mondta, és én felismertem őt a lépcsőfordulón lévő fényképről. – Te vagy az új pasi? – kérdezte a srác, és keresztbe fonta a karját a mellkasán. Végig nézett rajtam fentről lefelé, és láttam a pillanatot, amikor a tekintete megakadt a karomon lévő hegeken, de nem mozdultam. Nem találtam a szavakat, mert először is csak egy törölköző volt rajtam semmi más, másodszor pedig Leo bármelyik pillanatban kisétálhat a hálóból legfeljebb egy törölközőben, és ez szuper furcsa lehet.

– Ki kérdezi? – dacosan felemeltem az állam. – Te valami ex vagy?

A vörös hajú felhorkant, kissé megnyugodott, és kezet nyújtott nekem. – Jax, én Leo sokkal jóképűbb és lényegesen fiatalabb testvére vagyok. – Jax ugyanolyan magas volt, mint én, vékony, és vörös haja volt, amit elsőre észrevettem. Az arca tele volt szeplőkkel, és határozott kézfogása volt, öltönyt és nyakkendőt viselt. Nem építész volt? Miért volt öltönyben?

– Szia – köszöntem bénán, és azt kívántam, bárcsak több minden lenne rajtam, mint egy törölköző.

– Hol van?

– Ki?

– Leo – mondta Jax, és felém billentette a fejét. – Hacsak nem álcázza magát, és adott neked meg egészen más nevet…

Jax előremozdult, amikor Leo, szerencsére melegítőben és pólóban, kijött a szobájából, és tarkón legyintette.

– Ha beépített ember lennék, akkor ezt jól elszúrtad volna nekem, seggfej.

Jax visszalökte a testvérét. – Rendben van, majd én elkapom ezt a bűnözőt és az ágyadhoz bilincselem – viccelődött, majd nevetve felhorkantott, miközben Leót felkente a falra, dulakodtak akár a testvérek. Egyet, majd még egyet hátraléptem, amíg a szobámban nem voltam, és képes voltam becsukni az ajtót, ha arra lett volna szükség. Gyorsan rövidnadrágot és egy puha korall színű pólót vettem fel, végigsimítottam a nedves hajamon, és azt kívántam, bárcsak visszaforgathatnám az időt a tegnap esti, talán néhány perccel életem legjobb orgazmusa előttre.

Egészen addig a pillanatig, mielőtt Leo azt mondta, hogy maradhatunk, és mielőtt úgy éreztem, hogy minden rossz irányba halad.