11. - 12. Fejezet

 

Tizenegyedik fejezet

                                                                                                                    

Leo

 

Fordította: Aemitt

 

Azt kívántam, bárcsak mehetnék futni, mert szükségem volt rá, mert rossz állapotban voltam. Ami tegnap történt Jasonnel és Daisyvel, majd múlt éjjel Jason, képtelen voltam aludni, és ráadásul a belső nyomorúságom miatt órákat vesztegettem el. Aggódtam, hogy az éjszaka közepén elmennek, mielőtt még megtudtam volna, hogy mi a fene folyik itt, és mit keresett itt Jason. Ezen kívül, megsebesült-e, amikor átesett Capen és az ajtómnak zuhant? Lehet, hogy most is ott van az emeleten és fájdalmakkal küszködik.

Nem beszélve arról, hogy milyen könnyedén közelebb mozdult, amikor megtámasztottam. Éreztem, hogy az izmok ellazulnak, és láttam, ahogy az ajkai szétváltak, és egy őrült másodpercig azon gondolkodtam, hogy fölé hajolok, de aztán elhúzódott.

Ki a fasz tudott ezután elaludni? A konyhában akartam lenni ma reggel, mire felébrednek. Öt óra óta vagyok lent a földszinten, és még mindig nem jöttek le, nem mintha azt vártam volna, hogy már ébren legyenek, de ismét nem tudtam ezen segíteni, de aggódtam.

Leültem a konyhaasztalhoz, tartottam a kávémat, lehunytam a szemem, és megpróbáltam megtalálni a békémet. Cap hangosan horkolt a lábamnál és egy gyors imát küldtem Istennek, hogy tartsa biztonságban a családom, és a barátaim, különösen Ericet. Aztán csak üldögéltem, vártam Jasonre és Daisyre, de egy cseppet sem lepett meg, hogy valamivel hét óra után az egyik testvérem felhívott.

Amikor Lorna hívott, általában egy pasi miatt történt és az mindig este volt. Reidnek volt egy vitája valakivel az őrsről, mert szentül meg volt győződve, hogy sáros, de ő soha nem hívott csak hétvégén. Szóval mindig Jax volt az, aki képes volt korán reggel is beszélgetni velem, amikor tudta, hogy nem vagyok szolgálatban, hogy elmeséljük mi történt. Így nőttünk fel, tudtuk hol a másik, valószínűleg ez a maradványa annak az időnek, amikor még a saját nevelőotthonainkban voltunk. Megpróbáltam megtudni, most hol volt mindenki, és még egy rendszert is megpróbáltam kialakítani, amikor együtt laktam Seannel és Erickel, de persze ők nem voltak itt, de az életük már nem volt annyira összekötve az enyémmel, mint amennyire szerettem volna, és ez nyugtalanítóan hatott rám. Határozottan Jaxhez álltam a legközelebb, amitől nyugodtan válaszolhattam a hívására, annak ellenére, hogy ha csak megkérdezné, hogy hogyan vagyok a beszélgetés közben, akkor ezen a reggelen, úgy éreztem, hogy minden aggodalmam, félelmem és bizonytalanságom megállíthatatlanul kiömlene belőlem, minden gát nélkül.

– Szóval Reid nem hívott vissza – fakadt ki Jax a szokásos vidám reggeli köszönés helyett.

– És?

– Egy seggfej – dörmögte Jax, és kicsit ellazultam, hogy ez nem egy sürgős vészhelyzet volt, hanem valami testvéri civakodós dolog. Valamilyen oknál fogva a négy Byrne testvér békefenntartójává váltam, és ez néha szívás volt, máskor pedig a bolygó legkivételesebb tárgyaló felének éreztem magam.

– Mit csinált?

– Esküszöm, kiszolgálta magát két vödör festékkel, ami az udvaron volt, amit az egyik felújítási projektemhez szántam, a jobbik fajtából, tudod?

– Oké, és? Reid ellopta a festéked? – Ehhez még túl korán volt.

– Hát, persze. Úgy értem ki más lenne? Mama a WhatsApp-on hívott, hogy megmutassa az újonnan kifestett előszobáját, és hogy milyen szerencsés, hogy van egy olyan okos fia, mint Reid, és pontosan ugyan az a kibaszott árnyalat volt, szóval ő volt az, aki elvitte, igaz? Úgy értem, zsaru vagy, le kellene tartóztatnod vagy valami.

Cap a lábam köré tekeredett, amikor lehajoltam, hogy kikapcsoljam a mosogatógépet. Visszafelé botorkáltam a pulthoz, miközben az egyik lábujjam beütöttem a székbe, és kurvára fájt.

– Nem tartóztatok le egy testvért, aki maga is rendőr, mert kölcsönvett a másik testvérétől festéket, főként akkor, ha csak azért tette, hogy a mama mosolyogjon, seggfej.

Kimentem a kávémmal, és azon tűnődtem, hogy lett-e egy törött lábujjam a sípcsontom mellé, miközben sántikáltam. Egész idő alatt Jax a fülembe duruzsolt, Cap mögöttem ugrált, nyüszített és felvett egy frizbit.

– Nem játszom – figyelmeztettem Capet, kezemmel eltakarva a mikrofont.

– Reidet le kell tartóztatni – morogta, és mire eljutottam a teraszajtónál lévő kényelmes székig, kezdett begőzölni a testvérei miatt, akik seggfejek voltak. Reméltem, hogy engem ebbe nem kevert bele. Hétfő reggel, túl korán volt ahhoz, hogy beszélgessek bárkivel, nemhogy a testvéreim közül a leghiperaktívabbal, aki nem tudott leszakadni a témáról.

– Figyelmeztetned kell – fejezte be a tirádáját, nekem pedig vissza kellett fognom a nevetésem, hogy a hívás kezdete óta arra próbál rávenni, hogy kihasználjam a rendőri mivoltomat a testvérünkkel szemben.

– Jax, azért vagy jobban dühös, mert kölcsönvette a festéked…?

– Nem vehetsz kölcsön festéket! – szakított félbe.

– …vagy dühös vagy amiatt, hogy a mama már egy éve kérte, hogy fesd ki az előszobát, és te túl elfoglalt voltál? Hagytad, hogy minden pillanatba elmondja, milyen büszke rád, de szomorú, hogy elfelejtetted?

Jax fujtatott, majd átkozta magát, és tudtam, hogy fején találtam a szöget. Jax egy rendkívül sikeres felújítási céget vezetett, a semmiből indult, és minden órában dolgozott, amit Isten küldött, csak hogy mindent felülmúljon. Régen segített a családnak, végül is, az ilyen projektek, mint egy hálószoba kifestése sárgára és feketére, vagy felhúzni egy új szobát, amikor Lorna a családba került, volt az, ami megtanította erre a mesterségre. Csak az utóbbi pár évben vált saját sikerének áldozatává. Nyilvánvaló volt, hogy bűnösnek érezte magát amiatt, hogy nem segített a mamának, és mivel a kényszerbetegsége miatt minden munka után nyomon követte az egyes munkák készleteit, és nyilvánvaló volt, hogy a bűntudat és a hiányzó festék provokálta ki a ma reggeli hívást. Természetesen az sem segített, hogy a mama így tudta elérni, hogy minden gyereke bűnösnek érezze magát egy s más dolgok miatt.

Nálam hiányzott a barátnő, vagy a barát, vagy bármi más. Nem érdekelte, hogy melyik, csak unokát szeretett volna és az öt, ami volt, Reid és kedves felesége jóvoltából, és Jax és az exe Paula, nyilvánvalóan nem volt elég ahhoz, hogy elkényeztesse. És te jó ég, minden unokája nagyon el volt kényeztetve. Amikor a testvéreimmel felnőttünk, vasszigorral és egészséges adag olasz káromkodással uralkodott rajtunk. Attól a perctől kezdve, hogy az unokái megérkeztek, gyengéd szavakkal és korlátlan mandulás keksszel kényeztette őket. Az évek során kissé megpuhult, de nem kellett mélyre ásnom, hogy megtaláljam a vasszigort, a puha és gyengéd, unokákat szerető, külső alatt.

Cap felpattant és a mancsait a mellettem lévő öntöttvas asztalra tette, orrát a szék támláján pihentette, és oldalról pislogott rám, és egy kutyakölyök minden unciáját felhasználta abban a lágy, bársonyos pillantásban. Rohadt jól tudta, hogy a zsebemben csemege lapult, és ha valaki látta volna, akkor azt hiszi, hogy éhezik.

A kezemmel eltakartam a kagylót, hogy beszélhessek hozzá. – Úgy látszik, hogy azt hiszed, hogy megfeledkeztem a nagy konzervnyitogatásodról – intettem, mire rám pislantott. Megpróbáltam megkeményíteni a szívem a gyönyörű mackószerű pofája láttán, de ezután egy kis nyüszögést hallatott, és ennél semmi sem volt aranyosabb és kétségbeesettebb. És a kemény szívem megolvadt.

– Egy darab – figyelmeztettem, és egy kis rágcsát dobtam a fűbe, biztosítva, hogy kihívás legyen a megtalálása. Nagy lelkesedéssel vetette bele magát a kalandba, a mancsok csapkodása, majd a nagy zöld bokor, amely megrezzent, amint belevetette magát a keresésbe. – És ne mond el senkinek.

Nem mintha bárkinek elmondhatta volna, mivel egyedül éltem. Hacsak nem mondom el Jasonnek és Daisynek, feltételeztem.

– Micsoda? – kérdezte Jax.

Pokolba, elfelejtettem, hogy még mindig vonalban volt és levettem a kezem a mikrofonról, így hallhatta, hogy úgy beszélek Cappal, mintha ember lenne. – Mindegy. – A reggeli napba fordítottam a fejem, és habár Cali a tél felé tartott, de akkor is túl meleg volt reggel hétkor. – Jax, semmit sem tehetek, vedd ténynek, hogy Reid akar valamit a mamától, arra állt rá, hogy megszerezze, és valószínűleg kap egy barackot, ha a mama rájön, hogy átverték. Tudod, hogy mama nem hülye.

Jax sóhajtott. – Akkor is egy seggfej, és számítok rád, hogy segítesz lecsapni rá a mamánál Hálaadáskor, oké?

– Mennem kell, Cap valakit az ajtóhoz szegezett… – Ez volt az alapvető magyarázatom, és a neve említésére Cap felpillantott, és nyálas kutya vigyort kaptam tőle. Cap soha nem volt agresszív, de ha bárki hallott volna most, akkor egy nyáladzó fenevadra számított volna, nem pedig egy nagy mackóra, akinek aranyból volt a szíve és mindig a frizbiért könyörgött.

Nagy ünneplési napok voltak Karácsony és a Hálaadás között, egészen a kisebb átlagos napokon át, és így az egész család összegyűlt. A szüleim háza elterülő tanyasi stílusú ház volt, elég nagy ahhoz, hogy a testvérek, unokahúgok, unokaöccsök, és egy csomó unokatestvérnek otthont adjon, és a különleges eseményen való részvétel hagyomány volt minden gyerek számára, aki haza tudott menni. Még ha szolgálatban is voltam, sikerült eljutnom minden egyes alkalommal, még ha csak pár percre is, de amikor nem voltam szolgálatban, megkaptam a teljes mama-élményt, ahol tudtam, hogy végül tele hassal gurulok haza, és csak aludni szeretnék. A hálaadás volt a legrosszabb, annyi étel volt, és ha ezt hozzáadom a mozgás hiányához, mire visszatérek a munkába víziló méretű leszek.

– Még több gyakorlatot kell végeznem.

Nyújtózkodtam, egy kis ideig még sütkéreztem a kora reggeli napsütésben, csendes imát küldtem az égnek mindenkiért, akit szeretek, különösen Ericért, aki még mindig fenn volt a hegyekben, majd visszamentem a házba, egy kíváncsi labradorral a sarkamban. El kell intéznem a reggelit, még kávét, majd meglátjuk, rá tudom-e beszélni Jasont és Daisyt, hogy lejöjjenek a földszintre.

Elfelejtettem, hogy elsődleges prioritásom szembenézni velük, míg a második pedig a kontrol visszaszerzésének látszata.

Mindkét jó szándék kirepült az ablakon, amikor Jason bejött a konyhába Daisy kezét fogva. Cap megbökte Daisyt, és ahelyett, hogy elhúzódott volna, óvatosan megérintette a fejét és gyengéden megsimogatta. Cap imádta ezt, meglökdöste az ujjait és aztán lihegett, mint egy idióta.

Daisy feje felett egy pillanatra találkozott a tekintetünk, apró mosolyt váltottunk.

Gondolom a gyerekek és a kutyák ezt tették egy férfival.

És semmi köze ahhoz a tényhez, hogy mosolyogni akartam Jasonre.

Egyáltalán nem.

Tizenkettedik fejezet

                                                                                                                                        

Jason

 

Fordította: Aemitt

 

Nem tudom mi változott meg tegnap óta, de Daisy és Cap barátok lettek, bár még óvatos volt, és Cap tiszteletben tartotta a határait.

Daisy leült a padlóra és a kutyus körül forgolódott, miközben Leo csokoládé darabos és banános palacsintát készített, ropogós szalonnával együtt, ez elég volt ahhoz, hogy még többet akarjak. Nem mintha kértem volna ilyet, mert szerencsések voltunk mindenért, amit kaptunk. Egy ritmust doboltam a lábamon az asztal alatt, miközben ettem, és ez elhallgattatta a bennem keringő félelmet. A hálával küzdő aggodalmat, amíg Leo főzött egy erős kávét és Daisyt tejjel kínálta. Mindent megtett, hogy a legjobb házigazda legyen.

Volt valami, amit ez a férfi nem tudott megtenni?

Valahogy összemelegedett Daisyvel, egy-egy palacsinta falatka után, amíg a tűzhelynél állt hangtalanul fütyörészve, és egyáltalán nem kérdezte meg tőlem mi a fene történt az éjszaka közepén. Cap az asztal alatt volt, nem kétséges a leesett ételre várt, de még ő sem kóstolgatott amiatt, hogy tegnap éjjel rátapostam. Mondjuk a leginkább Daisy érdekelte, és főként az, hogy esetleg véletlenül vagy szándékosan milyen falatkával jutalmazza meg.

Leo mobilja rezgett a pulton, ő pedig felvette, a nyaka és füle közé tette, egyszerre több mindent csinált, úgy beszélt, hogy közben a serpenyőben lévő tésztával is foglalkozott.

– Hello… igen… tudom… komolyan? – Rám nézett, de nem mosolygott, és a gyomrom összezsugorodott.

Rémület fogott el. Akárki is volt a telefonba, Silashoz kötötte a nevem, és azt mondták Leonak, hogy le kell tartóztatnia és elvinnie Daisyt. Nem számít, hogy semmi rosszat nem tettem. A lábamon lüktető egyenletes dobolás, megfelelt a szívem eszeveszett dobogásának. Leo pillantása találkozott az enyémmel, és komolynak tűnt, de nem dühösnek, vagy mintha fegyvert akart volna rántani és elválasztani a lányomtól. Ha valami, akkor aggodalom volt az arckifejezésében, apró lemondással együtt.

Hogyan gondolhattam, hogy bármit is leolvashatok az arcáról?

– Rendben… igen… – sóhajtott Leo. – Oké, holnap beszélünk – befejezte a hívást és nagyot sóhajtott. – Brady volt az. Eric csak a hétvégén jön vissza.

Félelem és aggodalom árasztott el, mert tudtam milyen volt ott fenn, és egy pillanatig megszédültem, a fájdalom az oldalamba mart. – De jól van, igaz? – Emlékeztem a hetekre, amit ott töltöttünk és belélegeztük a tüzet, bármit megtettünk, ami megakadályozta, hogy a város felé terjedjen és életeket vegyen el. Eric jó srác volt. Várj, ő egy jó srác; semmi nem fog vele történni.

– Nem fogja megtudni, hogy itt vagy, ha erre gondoltál. – Olyan pillantást vetett rám, amely csak vádaskodásnak minősíthető.

– Nem erre gondoltam, én…

– Amúgy mit mondhatna Brady Ericnek? Nem mintha Eric abbahagyhatná azt, amit csinált ott San Bernardinoban, hogy megbirkózzon a te ügyeiddel.

Jesszusom, Leo nyilvánvalóan nem volt napsugaras kedvében és pozitív hangulatban mai reggelen.

– Semmit sem kell tudnia, csak el kell végeznie a munkáját és biztonságban maradnia – védtem meg magamat.

Leo lehunyta a szemét. – Sajnálom – kért egy idő után bocsánatot. – Elfelejtettem, hogy te tudod… utálom, hogy nem tudok ott fenn lenni és segíteni neki, még akkor is, ha csak, mint adminisztratív munkatárs.

– Semmi baj. Nem maradok sokáig. Nincs pénzem, habár… – Leonak nem kell hagynia, hogy itt maradjak; ő nem Eric. Nem tartozott nekem semmivel.

Leo a munkafelületre dobta a mobilját, és keresztbe fonta karjait a mellkasán. – Készen állsz, hogy elmondd, mi a fene folyik itt?

Semmit sem tudtam arról, hogy mi történhet. Mindent arra tettem fel, hogy Eric lehet az, aki Daisynek és nekem szállást kínál, ahol meghúzhatjuk magunkat, és nem kérdezősködik. Ehelyett Leoval ragadtam, és Ericnek nem kellett tudnia ezekről. Ezzel Leo azt akarta mondani, hogy el kell mennünk?

– Kérlek, ne kényszeríts minket arra, hogy elmenjünk – nyeltem le a büszkeségem. Én képes voltam elaludni egy padon vagy asztalon az éjszakai étkezőkben, de Daisynek stabilitásra és biztonságra volt szüksége. – Vagy legalább tartsd itt Daisyt, ahol tudom, hogy biztonságban van.

– Nem kényszerítelek, hogy bárhová is menj, nyugodtan maradhatsz. – Grimaszolt, miközben beszélt, és egyértelműen volt egy olyan érzésem, hogy könnyebb lett volna rávenni, hogy befogadjon valakit az FBI legkörözöttebb listájáról. A tejes dobozzal Daisy felé mutatott. – Egyébként nincs más választásom, ha egy gyerek érintett benne, és tartozunk neked.

– Meg kell ígérned, hogy nem mondod el senkinek, hol vagyok. – Nem volt könnyű megkérni egy zsarut, amikor elítélt bűnöző voltam.

A szövetségiek, nem tudták kiben bízhatnak, nem tudtam kinek higgyek, de bíznom kellett Leoban és a legjobb barátja iránti nyilvánvaló szeretetében. Az egyetlen probléma az volt, hogy zsaru volt, az első ösztöne az volt, hogy jelentse, hogy itt vagyunk, és hivatalossá tegye. Fogadni mernék, hogy a zsaru kollégáit tájékoztatta az idegen pasiról, aki felbukkant a házában egy gyereket magával vonszolva, így tudnom kellett mennyi időm volt, mire Billy rájön arra, hogy hol voltunk Daisyvel. Az arcát vizslattam, láttam a sötét karikákat a szeme alatt, és arra a következtetésre jutottam, hogy tegnap éjszaka mindkettőnknek hiányzott az alvás, és bűntudatom támadt.

Jó voltam abban, hogy azt érezzem, mintha minden az én hibám lenne.

– Nem fogom. Egyelőre. – Leo figyelmét Daisy felé fordította és témát váltott. – Jól aludtál? – kérdezte tőle, amikor csatlakozott hozzánk, és a tányérjára palacsintát halmozott, amelyet gyakorlottan készített el, habár egy kézzel csinálta, miközben másik kezével a pultra támaszkodott. Két kézzel sem tudtam palacsintát készíteni. Rám nézett, miközben ezt kérdezte és elkapta a pillantásom, amit megpróbáltam elrejteni azzal, hogy a bögrémbe lévő kávéra összpontosítottam. Vajon mit gondolhat? Milyen ösztön indult be nála? Leellenőrizte a nevem? Vajon ő fogja-e elvinni tőlem Daisyt annak ellenére, hogy Austin azt mondta, hogy biztonságban van velem? Rettegés gyűlt össze a gyomromba, és bár mindent megtettem, amit kértek tőlem, mégis féltem.

– Nagyon sötét volt a szobában – Daisy válasza komor volt.

– Szeretnél éjjeli lámpát? – kérdezte Leo és én rábámultam, vártam, hogy találkozzon a pillantása az enyémmel. Hmm?

– Ühüm – mormolta, és visszatért, hogy apró darabkaként megegye a palacsintáját.

– Ha maradtok, akkor megkeresem az egyiket, ami Miáé és itt tartok számára – tette hozzá, és viszonozta a tekintetem.

Ha? Ez nem úgy hangzott, mintha hagyná, hogy maradjunk. – Abban a percben, hogy nem tudsz segíteni rajtunk, mennünk kell – végre sikerült kimondanom, és Leo lehajtotta fejét, ami nem volt más, mint apró bólintás, a szavak elismerésére. – El fogunk menni – tettem hozzá erővel.

– De az éjjeli lámpám… – tiltakozott Daisy.

Még mindig Daisyhez beszélt. – Ha az apukád azt mondja, menetek kell, akkor te elteheted az éjjeli lámát a hátizsákodba és haza viheted.

Nagy megfontolás után Daisy a tányérjára tette a villáját. – Apa azt mondta, hogy nem kell haza mennem. – Rám nézett és tágra nyílt kék szemeiben könnyek gyülekeztek. – Ugye, apa?

A szívem.

– Így igaz, tökmag – megpróbáltam egy istenverte napsugaras pozitivitást magamra erőltetni, még akkor is, ha a szívem szakadt meg az én kicsi lányomért és az arckifejezésében rejlő félelem miatt. – Teljesen új otthont fogunk teremteni, csak neked és nekem.

Letörölte az egyetlen könnycseppet, ami megszökött, és bólintott. – Nem akarok visszamenni a pótpapához.

– Nem kell visszamenned. Edd meg a palacsintád maradékát, édesem.

– Kész vagyok – dörmögte, hozzám hajolt, és egy kicsit megöleltük egymást, amíg ki nem vonta magát az ölelésből – Mehetek játszani? – A sündisznókkal telepakolt nagy házra mutatott, nem tudtam rákényszeríteni, hogy többet egyen vagy, hogy ott maradjon, ahol szem előtt volt. Próbáltam nem összetalálkozni Leo pillantásával, de tudtam, hogy engem bámul, éreztem a bőrömön az égető zsaru tekintetét.

– Ha ez nem gond Leonak – mondtam és Leo bólintott.

Figyeltük, ahogy a játszóházhoz sétál, Cap a nyomába szegődik a takaróját magával hurcolva, összegömbölyödik mellette, ahol a kislány játszott, és egy csendes, összpontosító őrző-védő kutyának látszott. Éreztem a Leoból áradó ki nem mondott kérdésének a súlyát, amiről tudtam, hogy fel fogja tenni, csak nem számítottam rá, hogy a torkomnak ugrik, amint a kislány hallótávolságon kívülre került.

– Miért nem mehet haza, Jason? Ki az a pótpapa? – kérdezte és én meggörnyedtem, és úgy ringattam a hűs bögre kávét, mintha mentőöv lenne. – Kurvára komolyan mondom, Jason. Figyelsz te rám egyáltalán?

– Valaki, akivel az anyja randizott – mondtam, és öklömmel nyomkodtam a mellkasomat maró fájdalmat, és végül Leora pillantottam. Hatalmas hiba volt, mert ezt jelzésnek értelmezte, hogy beszélni akarok.

– Mit tett vele, ami sírásra készteti, Jason?

– Nem vele, hanem csak az anyjával – és velem. Nem akartam látni a borzalmat, amiben biztos voltam, hogy ott lesz a szemeiben. – Szomorú és rémült.

– Mi a fenétől fél annyira?

A légzésemre koncentráltam, ami fájt, és a fájdalomra a fejemben, ami még jobban hasogatott.

– Nem tőlem.

– Akkor hol van Daisy anyja, Jason?

Gyűlöltem, ahogy a nevemet hozzátette a kérdéshez, valószínűleg ez olyasmi, amit a rendőriskolában tanítottak, hogy kapcsolatot teremtsen az olyan gyanúsítottakkal, mint én.

Elmondod nekünk az igazat, Jason?

Alkut kötsz velünk, Jason?

El tudod titkolni az igazságot még egy kicsit, Jason?

Jason, segíts nekünk, hogy mi is segíthessünk neked.

– Daisy anyja korházban van, kómában túladagolás miatt, elhoztam Daisyt a korházból, hogy biztonságba tartsam. – Egyszerre próbáltam elmondani sok tényt, de amikor megálltam, ő gyorsan kitöltötte a csendet.

– Te elhoztad Daisyt az anyjától?

– Rain túladagolta magát, kómában van…

Majd Billy megtalált bennünket, ezt megtartottam magamnak.

Hinnem kellett benne, hogy Billy nem talál meg bennünket, és hogy a szövetségiek általánosan, de különösen Austin, megtartják a szavukat, és előbb Billy nyomába erednek, nem pedig utánam.

– Csak szükségünk van egy helyre, ahol maradhatunk, ennyi az egész.

– Tudod, hogy rendőr vagyok. Segíthetek, ha elmondod, hogy mi a fene folyik itt.

– Igen, tudom ezt…

– Ezenkívül, kötelességem jelenteni bármilyen bűncselekményt, függetlenül attól, hogy megmentetted a legjobb barátom életét az életed kockástatásával?

Kíváncsi voltam, mi volt számára valóságosabb; a karrierje vagy a barátság, vagy olyannyira összefonódtak, hogy soha nem tudta különválasztani a dolgokat?

– Tudom – mondtam szánalmasan.

– Ennyivel tartozol nekem, Jason. Olyan dolog közepén vagyok, ami tönkreteheti a karrieremet? Vagy még ennél is rosszabb, tönkreteheti a barátságomat Ericcel, és a családommal?

Pislogva néztem rá, a lábamon a dobolás rendszertelenné vált, megragadtam a kezemet a másikkal, hogy megállítsam az idegrángást. Természetesen minden, amibe bele kevertem hatással lehet rá, ha Billy tudná hová vittem Daisyt, akkor lenyomozna engem, és akkor Leo pontosan az egész közepébe kerülne. Nem számított, hogy ez mennyire valószínűtlen, de megtörténhet. Szóval, mit tehettem most? Újabb kávéért nyúlt, megtöltötte a bögrém vele, majd felém mozdította a tejszínt és a cukrot. Nem volt okom nem megbízni Leoban, rábízni az életemet, mert máris a kegyelmére bíztam magamat és Daisyt.

Bassza meg, hogy ilyen rohadt drámai. A szövetségiek tudják, hogy itt vagyok, tudják, hogy Daisy érdekében meghúzom magam.

Ezek egyike sem érinti Leot.

– Nem vagy semmilyen dolog középpontjában, ami árthat neked. – Vártam, hogy valamit reagáljon. De ő nem nyomozott tovább, nem vitt át egy másik helységbe kihallgatásra, csak ült és nézett rám.

– Akkor egyelőre, most biztonságban vagy itt.

Azt hiszem a keserű koffein és kellemetlen beleegyezése, hogy segít kettőknek, vagy legalább is Daisynek, hamis biztonságérzetbe sodort.

Lehetséges, hogy végre kapok egy kis segítséget Daisy számára? Vagy Leo játszadozott velem, azzal, hogy biztosan biztonságban leszek? Mi történne, ha beszélne a szövetségiekkel? És mennyit mondanának el neki?

Ott állt, és még több kávét főzött, én pedig annyira rá koncentráltam, hogy végül a fenekét bámultam. Nem szándékosan, de ott volt az arcomban, egyenesen a szememmel egy vonalban, és még egy olyan elcseszett, és kimerült valaki is, mint, aki én voltam, nem tudtam nem észrevenni és értékelni, ahogy a melegítőnadrágja ráfeszült a fenekére. Ez legalább egy objektív észrevétel volt, és inkább egy fókuszpont, hogy segítsen gondolkodni.

Aha, persze.

Felálltam és a kezemet a zsebembe süllyesztettem, mintha nem törődnék az egész kibaszott világgal. Ő is ugyanezt tette, és hirtelen ott álltunk egymással szemben, megbillentettem az államat, hogy találkozhassak a tekintetével. Eleget tudtam ahhoz, hogy biztos legyek benne, hogy nem tűnik úgy, mintha hazudnék, és sokáig csak bámult rám.

– Köszönöm – motyogtam.

– Rendben – mondta, de elkaptam egy „bassza meg”-t, ahogy elfordult.