5.-6. Fejezet

 

Ötödik fejezet

                                                                                                 

Leo

 

Fordította: Aemitt

 

Vártam, amíg Jason elaludt vagy eszméletlen lett, nem tudtam megállapítani, de legalább egyenletes ritmusban lélegzett. Néztem, ahogy küzdött, hogy ébren maradjon, míg szeme hirtelen lecsukódott, a sarokba süllyedt és a kimerültség, ami ott volt az arcán, elrepítette őt. A keze az oldalához esett, a kislányra támaszkodott, aki annyira hasonlított rá, a félig megevett süti a padlóra esett, amit Cap megtalált. Végül közelebbről megnéztem Jasont, ellenőrizte a pulzusát; gyenge volt, de legalább volt.

Még mindig olyan gyönyörű volt, mint ahogy korábban emlékeztem rá, mogorva, kimerült, és túl vékony, még élesen kirajzolódtak az arccsontjai, és néztem az álla makacs feszülését, a valaha volt leghosszabb szempillákat, és a telt piros ajkakat. Vonzódtam hozzá a korházban, a díjátadó ünnepségen, de mindig is félretettem ezt, mert hihetetlenül hálás voltam, hogy a tűzvész és Eric közé vetette magát. Úgy képzeltem, hogy ha hősként tekintek rá, felülmúlja azt a tényt, hogy még mindig elítélt volt, még akkor is, amikor a polgármester kitüntetést tett a nyakába, és dicséretet adott át neki.

– Mit akarsz Erictől? – dünnyögtem, és a hang hallatára Daisy megmozdult. Ösztönösen a karjaimba vettem. Nem tudom mit tett Jason, fogta és rohant vele, de fel kellett hívnom Seant, hogy jöjjön és nézze meg. Nem kellett volna ott ülnöm és egy olyan pasit bámulnom, akihez semmi közöm nem lehetett, hanem a gyerekre kellett volna gondolnom, akinek szüksége volt segítségre. Bárcsak valaki megtette volna ezt értem annyi évvel azelőtt, mielőtt Mama és Papa Byrne befogadott volna. A konyhába mentem és azonnal hívtam Seant.

– Azonnal gyere haza – követeltem, mielőtt még Seannek alkalma lett volna megkérdezni miért hívtam.

– Mi…?

– Vészhelyzet van.

– Jézusom, öt percre vagyok seggfej – motyogta Sean jókedvűen. – Mi ilyen fontos?

Elmagyarázhattam volna Seannek, hogy mi folyik itt, de mi értelme lett volna? – Orvosi vészhelyzet van, gyere át a házba amint megálltál. – Megszakítottam a hívást és ringattam karjaimba Daisyt. Ez egy gyönyörű név volt egy nagyon édes kislánynak. A kislány tiszta volt, a felsője tűrhető, a farmerja frissen mosott, de Jason táskájának átvizsgálása után, amit a kanapé mellé dobott, találtam más gyerekruhákat is, együttesen pár mesekönyvvel és egy piros plüss sárkánnyal. Noha Jason elég elbaszottnak tűnt, vigyázott Daisyre, aki a karjaiban aludt, szóval a kislány bízott benne.

Egy kézzel elővettem a laptopomat, és néhány keresést indítottam az eltűnt gyerekek után, és röviden leellenőriztem minden zsákutcát és megoldatlan ügyet, de Jasonról és Daisyről nem volt semmi. Tehát ha nem egy elrabolt gyerek volt, akkor bizonyára volt egy másik ok, amiért Jason ennyire félt.

Be akartam jelentkezni, tudatni akartam a hadnagyommal a puszta információ részleteket, hogy Jason és Daisy a házamba érkeztek, de valami megállított, és nagyrészt ez azért történt, mert megígértem neki, hogy nem teszem meg.

Elbaszott egy helyzet. Nem érdekel a kötelezettségem. Mi a fene történik velem? Daisy felébredt, miközben bíráltam önmagam, és láttam, hogy ugyanolyan megdöbbentően kék szeme volt, mint Jasonnak. Egyenesen rám nézett fókuszálatlanul és ijedten, majd zavaró vicsorgást hallatott, mielőtt vergődve próbált szabadulni tőlem. Csak meg akartam nézni, csak segíteni akartam.

Nos, ott basztam el.

Lesegítettem, megbizonyosodtam róla, hogy egyedül is meg tud állni, és ő pedig úgy nézett rám, mint aki meg akarja ölni. Mi a fenéért gondoltam, hogy jó ötlet felvenni őt? Idegen voltam a számára; nem voltam egyenruhában. Egy kibaszott hülye idióta voltam.

– Rendőr vagyok, Daisy. Minden rendben.

Cap azonnal ott volt, mellettem állt, és mindkettőnktől várta az utasítást. Ismerte a gyerekeket, szerette Miát, és Daisy olyan egy évvel idősebbnek tűnt Miánál, és rájöttem, hogy Daisy nincs hozzászokva a kutyákhoz, amikor ellökte. Természetesen nagy medve módján csak kitért, de nem sértődött meg.

– Menj innen! – parancsolta a kislány Capnek, hatalmas erővel néhány mancsnyit hátrál és leült a szék mellé. – Az apukámat akarom.

– Daisy? Megkeresem az apukádat. Minden rendben. Rendőr vagyok…

– Hol van az apukám! – kiáltotta. – APA!

Lehajoltam, hogy beszéljek vele, de még távolabb húzódott egy szék mögé, a szeme tágra nyílt, és még a legjobb lágy hangom sem segített. Közel voltam ahhoz, hogy felemeljem a kezem, amikor Jason kómásan bebotorkált a konyhába, pánikba esve szólongatta, majd a székeket rángatta, hogy odaérjen hozzá, és a karjaiba vegye.

– Apa! – nyöszörgött, ő pedig szorosan magához ölelte, a kislány pedig a nyakába temette az arcát.

– Tartsd magad távol tőle – parancsolta, szabad kezét ökölbe szorította maga előtt, imbolygott és a szemei szikrákat szórtak. Ez volt az a pillanat, amikor mindkét kezem felemeltem.

– Csak egy italt akartam adni neki – hazudtam.

– Hagyj minket békén.

Oké, ez nem ment valami fényesen, Jason bármelyik pillanatban kiborulhat. Egy lépést tett az ajtó felé, majd egy másikat, és el tudtam képzelni, hogy eltűnik, a bennem élő zsaruösztön felülkerekedett a zűrzavaromon, amit éreztem. – Állj! – követeltem, mire megmerevedett, szembefordult velem, tágra nyílt szemmel, szorosan fogva Daisyt, miközben ellenkezett.

– Nem kényszeríthetsz minket, hogy maradjunk.

– Az a legjobb Daisynek, ha maradtok. – Próbáltam nyugodt maradni, de már fejben lejátszottam, hogyan lehetne elkapni, ha megpróbálna elmenni. Meg kellett vele értenem a helyzetet, a zúzódásokat, a vágásokat és Daisyt.

– Nem tudsz, bassz… megállítani bennünket a távozásban. – Ismét elsápadt és megingott.

– Nem próbállak megállítani, de Jason…

– Elmegyek.

Olyan gyorsan mozdultam, hogy majdnem meghúztam a hátam és pofára estem, bejutottam közé és az ajtó közé, és Cap belegabalyodott a lábamba. Fogadok, hogy Cap azt hihette, hogy ez egy vicces játék volt, és szükségem volt rá, hogy most ne tántorítson el. – Nyughass – nyugtattam meg, ő pedig mellettem ült, mintha kész lenne még többet játszani ebből a igazán-gyorsan-futni-a-konyhában játékot.

Jason döbbenten megtántorodott, és aggódtam, hogy rosszul léphet és elesik. Ez az egész kezd kicsúszni a kezeim közül.

Feltartottam a kezem. – Bízhatsz bennem. Nézd, nem foglak bántani, de aggódom a lányod miatt. Emlékszel Seanre? Ő orvos, felhívtam és átjön és megvizsgálja őt, majd téged, leülhettek, és elmagyarázhatod mi a baj, és megpróbálhatjuk elérni Ericet.

Összerezzent, tétovázott, de amikor az ajtó kinyílt mögöttem, azonnal leguggolt a sarokba, és testével védte Daisyt. Mi a pokol?

– Megint elvágtad az ujjad egy papírral? – kérdezte Sean fapofával. De a mosoly azonnal lefagyott, amikor elé tárult a jelenet, szembekerült Daisy nyöszörgésével. Sean gyorsan reagált, egy pillanat alatt orvos módba váltott, és térdre borult kettőjük mellett.

– Jason? – kérdezte hitetlenkedve, én pedig hátráltam, hogy helyet adjak neki. – Hé, ki ez itt?

– Daisy – rövid szünet után sikerült neki kimondani, és a szívem megszakadt érte, amikor olyan oltalmazóan tartotta.

– Szia, Daisy – motyogta Sean. – A nevem Doktor Sean, megengeded, hogy segítsek neked, édesem? – Sean Daisy után nyúlt, de a kislány elhallgatott, és megnyugtatásul az apjára nézett.

A helyzeten nem segített az a tény, hogy Jason nem akarta elengedni Daisyt.

– Én segíthetek Daisynek – mondta neki Sean. – Elengedheted – tette hozzá, de félelem és határozatlanság volt Jason arcán.

– Oké – motyogta Jason, és kiszabadította a kezét a kislány szorításából, megnyugtató szavakat suttogott neki.

– Mi történt? – kérdezte tőlem Sean, miközben nyugodt maradt és elvette Daisyt Jason öleléséből. Jason még utoljára megpróbálta megtartani a kislányt, de szemei majdnem felakadtak, és esküszöm közel állt ahhoz, hogy ismét elájuljon. Visszahanyatlott a sarokba, vereséget szenvedett minden vonalon, kinyújtotta a kezeit, mintha vissza akarná rántani Daisyt. Sean egyenesen a konyhába ment, Daisyt a pultra ültette, és eléggé hátralépett, hogy megvizsgálja. Előtérbe helyezte a kislányt, akinek vér volt a pólóján. – Szia, édesem – kezdte kedves hangon. A kislány némán bólintott. – Fáj valamid?

Megrázta a fejét, szőke fürtjei jobbra-ballra himbálóztak, gyönyörű kék szemei könnyel teltek meg. – Segíts apának.

Lehajoltam Jason mellé, aki motyogott valamit, és megragadta a karom.

– Az apukáddal minden rendben lesz – hazudtam Daisynek.

– Segítened kell neki. – Egy kétségtelen mini-Jason látszott az apró, hegyes állának dacos feszülésében. A szemében hirtelen egy makacs életszikra jelent meg, egy elhatározás, hogy elhiteti az emberekkel azt, amit mondott.

Sean a homlokához, majd a nyakához szorította a kezét, nem túl erőteljesen, de úgy gondoltam, hogy ez elég ahhoz, hogy valamilyen kezdeti eredményt kapjunk. A bejárati ajtó kinyílt, Cap Ash körül táncolt, aki vigyorogva jött be, egyik kezében Sean orvosi táskája, a másikban Mia.

– Fidó bácsi! – visította, én pedig mosolyogtam ezen a hétköznapi dolgon.

– Mit csináltál magaddal? – kérdezte Ash vigyorogva, akinek az arcáról azonnal lefagyott a vigyor, amikor meglátta Seant, Jasont és Daisyt a konyhában. Egyetlen szó nélkül átadta Seannek a táskát és elhátrált. Végezve Daisyvel, Sean a padlóra tette a kislányt, aki azonnal Jason mellé ment. Sean követte, Jason mellé kuporodott, kinyitotta a felszerelését, előhúzott egy sztetoszkópot, milliószor látott ellenőrzéseket végzett.

– Mi történt? – kérdezte Ash tőlem, és szorosabban fogta Capet, aki játszani szerettet volna Miával.

– Nem tudom. – Fogalmam sem volt, hogy mi történt. Ha nem az lett volna a tényfelállás, hogy Jason megmentette Eric életét, akkor már felhívtam volna a kibaszott 911-et. Első kötelezettségem, bármit is tett Jason Ericért, hogy biztonságba tegyem Daisyt, leellenőrizzem a körözési listát, távolítsák el a közeléből, minden eshetőségre. De Sean megvizsgálta Jasont, csendes kérdéseket tett fel neki, és csak akkor habozott, amikor a nyakán lévő zúzódásokhoz jutott.

– Mesélnél ezekről? – kérdezte Sean Jasont, aki félig ébren volt, félig transzban, visszatartottam a lélegzetem, miközben mellettem Ash mozdulatlan maradt.

– Nem engedte el apát – mondta Daisy, alsó ajka megremegett és könnyek gördültek végig az arcán. Láttam már ilyen gyerekeket, akik csendesen sírtak, hátha meghallják őket. Az Isten szerelmére, mit láthatott ez a szegény gyerek az életében? Milyen szerepet játszott benne Jason? Jason börtönben volt, és a kislány nem volt túl idős, nem értem ezt az egészet.

– Ki nem akarta elengedni apát? – kérdezte Sean, miközben felemelte Jason pólóját, hogy megvizsgálja a hasát. Jason ellökte magától, felkapaszkodott az egyik kezével a falon, hogy felálljon, csak egy kissé imbolygott.

– Ne mond el nekik, Daisy – csattant fel Jason, én pedig feldühödtem.

– És megsebesítette anyát – fakadt ki Daisy.

– Daisy, állj le! – mondta hangosabban Jason.

– Ne kiabálj rám! – kiáltotta Daisy.

Feltartottam a kezem, hogy megállítsam. – Ki volt az, aki bántotta az anyukád, édesem? – Ez volt az első igazi említés az anyáról.

– És engem – tette hozzá a kislány és szorosan lehunyta a szemét. Valaki bántotta őt? A bántalmazások emléke feltűntek a gyermekkoromból, tökéletes káoszvihar volt a fejemben, és vöröset láttam.

– Ki, kedvesem? – sürgette Sean.

– A pótapa bántotta anyát és aztán engem – szipogta zokogva, és ebből én csak a két szót, azt apát és a bántott hallottam, és ez volt az, ahol elvesztettem a kontrolt. Túltettem magam a lábam ügyetlenségén, elhaladtam egy szék mellett, és kissé elkerültem Capet, olyan gyorsan mozogtam, hogy Jason nem számított rá, hogy jövök. Beékeltem magam közé és Daisy közé, félrelöktem Seant, visszalöktem Jasont, aki fájdalmasan ordított, amíg az ajtóhoz nem szorítottam, próbáltam nem több sérülést okozni a vérrel borított srácnak, és kordában tartani az indulataim. Megpróbált kiszabadulni, én pedig megfordítottam, hassal a falnak és a bal karját a háta mögé csavartam. Ami engem illett, csók ide, csók oda, és bármivel is tartoztam azért, hogy megmentette Eric életét, ezt a rohadék gyerekbántalmazót letartóztatom.

– Engedj el! – kiáltotta, és megpróbált megmozdulni. Lehet, hogy eltört a lábam, de ő gyenge és lassú volt, húsz kilóval voltam nehezebb és tizenöt centivel magasabb, nem beszélve a rendőri kiképzésről. Nem ment sehová.

– Apa! Apa! – Daisy jajgatott, Jason lökdösött, Sean a könyökömnél, de a vörös köd leereszkedett. Az első pillanatban azt kellett volna tennem, felhívni a 911-et, amikor a szomszéd verandán megláttam.

– Valaki hívja a 911et! – vicsorogtam, egy életen át tartó fájdalom és félelem volt a főszereplő, miközben meglöktem a kezét. Egy részem, a lelkembe rejtett sötét helyek, azt követelték, hogy bántsam Jasont, sebezzem meg. Túl sok fájdalmat láttam, túl sok gyereket az utcán, vagy lepukkant házakban, drogfüggő szülőkkel. Azért voltam itt, hogy megvédjem a gyerekeket, mint Daisyt, és Jason kurvára nem mozdulhat innen, hacsak nem engedem meg neki.

– Ereszd el, Leo – könyörgött Ash, Sean is ott volt, mindketten hozzám beszéltek, Cap nyöszörgött, a lábamra fenekelt, majd Daisy hangja törte meg az indulatom.

– Engedd el apát! Engedd el!

– Nem ő bántotta – Sean megpróbált elrángatni, szétfeszíteni az ujjaim szorítását, és cibált. Végül leszálltam róla, és Jason lerogyott a padlóra, Daisy hangosan zokogott, és Jason karjába vetette magát.

– Mi az ördög?

Jason rám bámult. – Nem bántottam Daisyt. Elhoztam onnan. Valaki más volt; ő volt az, aki… Nézd, nem volt hová mennünk – mondta. – Miért nem segít nekünk valaki, a francba is?

– Utállak! Ne bántsd az apukámat! – kiáltotta Daisy a szobába, és ennek nem volt értelme, amíg rá nem jöttem, hogy rám mutat. – Utállak – zokogva megmarkolta Jason lábát, miközben felemelte a kislányt, összerezzent a mozdulattól.

Két dolog volt egyértelmű abban a pillanatban, Daisy védte Jasont, Jason pedig Daisyt. Vigyáztak egymásra. Volt egy kapcsolat, ami meghaladta a normált, azt a fajta feltétel nélküli szeretetet, amelyet nem tagadhattak meg, és a mellkasom összeszorult. Az együttérzés elárasztott, és a sajátommal elkaptam Jason rezzenéstelen tekintetét. Nagyon védelmező volt, és abban a pillanatban tudtam, hogy meghalna a lányáért. Valami megváltozott bennem; a zsarutól, aki túl sokat látott, és egy olyan férfitól, akinek a gyermekkora olyan elbaszott volt, hogy évekig tartott mire megbékélt vele, egy ősi ösztön lépett felszínre, hogy segítsek biztonságban tartani Daisyt.

A birtokló és szenvedélyes érzés meglepetésként ért, majdnem térdre kényszerített, és elállt a lélegzetem. Jason nyugtatgatta Daisyt, de az apja válla felett erősen rám meredt.

Így azt tettem, amit helyesnek gondoltam, még akkor is, amikor Sean elindult, hogy befejezze az ellenőrzést.

– Sajnálom, Daisy – mormogtam. Nem engedhettem meg, hogy a múltam megmásítsa a lényegre törő cselekedeteket, ahol falhoz vágnék egy férfit. Én voltam a nyugodt összeszedettség a kapitányságon, józan és megbízható voltam, és nem engedtem ki a savat, ami belülről égetett valamilyen okból kifolyólag.

Tehát, mi volt Daisyben, ami miatt elvesztettem az irányítást?

Miért nem volt hirtelen épeszű indok, hogy a karomba akartam zárni a kislányt és Jasont, és elmondani nekik, hogy sajnálom, hogy megfélemlítettem őket, és hogy soha senkinek nem hagyom, hogy ismét bántsák őket?

Hatodik fejezet

                                                                                                 

Jason

 

Fordította: Aemitt

 

– Miért nem visszük Daisyt valahová, hogy rendesen meg tudjalak vizsgálni? – mondta Sean, és a szakértő hangjára reagáltam még akkor is, ha nem akartam elengedni a lányom.

– Sajnálom – mormogta Leo. Soha nem láttam ennyi indulatot és erőszakot egyetlen arckifejezésben, miközben a falhoz lökött, és az arckifejezésében rejlő fájdalom, nem olyan valami volt, amit gyorsan el tudtam felejteni.

Nem akartam belegondolni, miket látott a munkája során, de tiszteltem, hogy Daisy volt az elsődleges számára ebben a helyzetben. Ez nem rólam szólt, és nem is érdekelt engem. Csak segítségre volt szüksége a lányomnak.

– Rendben van – válaszoltam neki, majd megdöntöttem Daisy állát, hogy találkozzon a tekintetemmel. – Semmi baj, Daisy. Nem fog bántani.

– Nem tetszik ez – mondta, és az ajkai remegtek.

– Nekem sem – az orrát az övéhez érintettem. – Örökké szeretni foglak Daisy-May.

– Én is szeretlek – válaszolta hezitálás nélkül.

– Mi lenne, ha elmennél és játszanál valamivel, akkor Sean doktor megvizsgálhatna. – Remegett a hangom, de annyira lelkesedtem amennyire tudtam.

– Van néhány dolog, amivel játszhatnál – Leo oldalra mutatott, és tekintetem a szoba sarkában lévő színes játék halomra szegeztem. Nem akartam elengedni Daisyt, a pokolba is, egy részem nem akart egyedül lenni Leóval, és hülyének éreztem magam, hogy ezt gondoltam. Ehelyett leültettem Daisyt a játékok közé, és pár percet vártam vele, miközben megvizsgált egy műanyag faházat, majd végül egy egész sündisznó család következett.

– Bármelyikkel játszhatok? – kérdezte boci szemekkel.

Felkaptam a legközelebbi sündisznót, ami egy apró overálban volt és védősisakban, és átnyújtottam neki.

– Ez itt Tüskéske – ötleteltem állva. – Ő az egyik, aki építette a házat.

– Tüskéske – ismételte meg a nevét, majd egy pillanatnyi habozás után elvette tőlem az apró játékot.

Felvettem egy másikat rózsaszínű tütüben. – És ez a barátja Lulu.

Rám nézett. – Mindkettőjükkel játszhatom?

– Igen, minddel, ha akarod – nyugtattam meg, miközben a szívem a mellkasomban ezer darabra tört. Rain megígérte, hogy mindent megad a gyerekünknek, de mije volt Daisynek? Fájdalom, harag és egy anya, aki eltévelyedet.

– Jason? – kért Sean az ajtóból. – Most már megvizsgálhatlak?

Nem törődtem vele, Daisyhez beszéltem. – Játszhatsz Tüskéskével és Luluval is, én pedig megyek és beszélek az orvossal, rendben van?

Mellkasához fogta a két játékot és bólintott.

– Nem maradok sokáig. – Észrevettem, hogy Leo fekete kutyája közelebb osont, az orra rángatózott, a farkát csóválta, de azon a szuper óvatos módon. Tudomásom szerint Daisynek nem volt problémája a kutyákkal, nem mintha olyan sokat tudtam volna a lányomról. Azonban kinyújtotta a kezét, hogy megérintse, és a kutya elégedett sóhajjal feküdt le mellé, beleegyezve a selymes füle megsimogatásába.

Azt mondják, a kutyák megérzik dolgokat, és abban a pillanatban azt éreztem, hogy ez a kutya a lányomat védelmezi. Csak azt akartam, hogy a gazdája bízzon bennem, hogy minden tőlem telhetőt megteszek, és hogy segítségre van szükségünk.

Aztán eljött az idő, hogy Sean alaposan kivizsgáljon.

– Be kell menned a korházba egy röntgenre – jelentette be.

– Nem.

– Hülye – morogta Sean.

Egész idő alatt, amíg Sean vizsgált, Leo figyelt, oldalamnál keringett megfontolt tekintettel, és a szeme megtelt valamivel, amit csak aggodalomnak tudtam minősíteni, talán egy kis szánalommal? Mások talán együttérzésnek nevezhették, de tudtam, hogy valószínűleg egy férfit látott, aki kevesebb volt nála, valakit, aki megengedte magának, hogy megsérüljön, egy olyan embert, akinek hiányzott az irányítás az életéből.

Nem kellett volna ezt tennem, a csók után mondott szavait soha nem felejtem el.

– Röntgenre van szüksége – mondta harmadszorra Sean, bár Leóval beszélt nem velem.

– Nem – mondtam, arra kényszerítve ezt az egyetlen szót, hogy félig értelmesen jöjjön ki a számon.

Kibaszottul össze kellett szednem magam, kiállni magamért, majd megkérni, hogy megvárhassam Ericet, hogy segítsen eltűnni. Lehet, hogy megpróbálnak megállítani, de nem tudnak. Semmi rosszat nem tettem, és Leónak nincs oka letartóztatni. Sean úgy vélte, hogy nincs gond Daisyvel, bár a szeme kérdésekkel volt tele. Sean összeszedett volt, teljesen összpontosított, miközben kérdéseket tett fel a sérüléseimmel kapcsolatba, míg én csendben maradtam, és nem mondtam neki átkozottul semmit. Leo viszont szemmel láthatóan aggódott, a szánalom felé ingadozott, majd visszatért az aggódáshoz.

– Hazaviszem Miát egy kis szunyókálásra – mondta Ash, majd Sean felé fordult. – Szóval, rendben lesztek? Szükséged van a segítségemre bármibe? – Láttam, hogy Seannel beszédes pillantást váltottak.

– Senki nem hívja a zsarukat – mondtam hezitálás nélkül.

Sean olyan pillantást vetett rám, amit nem tudtam megfejteni, majd sértődötten hümmögött. – Minden rendben, ne hívj senkit.

Sean és Ash megcsókolták egymást, egy viszlát, semmi több, majd Ash elment.

Sean befejezte a vizsgálatot, a lehető legjobban kitisztított, apró kötésekkel megfékezte a vérzést, megrázta a fejét, amikor összerezzentem és megnyomta a bordáimat. – Nincs eltörve – mondta. – Legalább is azt hiszem, de szeretném, ha bejönnél…

– Nincs korház.

– Jézusom – motyogta Sean a bajsza alatt. Aztán miután végzett velem, sok dohogás után a részéről, sarokba szorította Leót a konyhába, inkább neki beszélt, mint vele. Leo a pillantását az enyémbe fúrta Sean válla felett.

Leo jóképű férfi volt, jó tizenöt centivel magasabb, mint én, sötét haja rendezett, viselkedése egyenes. Voltak nevető ráncai, de még nem láttam igazán mosolyogni, még a félresikerült csókunk után sem. Hálás voltam neki, amikor a tűzoltás után felkeresett, feszült volt, amikor a korházban fogta a kezem, de láttam, ahogy a csók után hátrál tőlem, sajnálkozva, undorodva teljesen elszakítva magát tőlem.

Láttam, ahogy dühösen köpködött és a falhoz lökött, mikor azt hitte bántottam Daisyt. Láttam, ahogy a csókunk után önutálat töltötte el. De nyugodt és boldog? Egyáltalán nem. Ő lett volna az a férfi, akihez egy klubban vonzódnék, vagy legalább is a régi időkben, amikor a régi Jason egyéjszakás kalandot keresett. Elég erős volt hozzá, hogy tartsa magát, még sérült lábbal is, eléggé eltökélt ahhoz, hogy azt gondolja, ő hozza a szabályokat, de semmi nem volt, ami arra utalt, hogy a segítségemre lesz.

– Véleményed szerint hívjuk a családsegítőket? – kérdezte Seant.

Annak ellenére, hogy a mellkasom szorított, vártam, hogy Sean reagáljon. Már kidolgoztam a menekülési útvonalat, és semmi nem akadályozta az utam. Csak annyit kellett tennem, hogy végigjátszom, megakadályozom, hogy a testem alvásra kényszerítsen, majd megragadva Daisyt, elmegyek. Lehet, hogy nem rendőrök, vagy egy átkozott korház, de a családsegítők elvihetik valahová Daisyt, ha úgy gondolják, hogy nem a legjobb helyen van velem, de ez csak a testemen keresztül történhet meg.

– Daisy úgy tűnik, jól van – mondta Sean. – De mi van a te megérzéseddel?

Leo rám nézett, ahogy visszaültem a kanapéra. – Hogy nem tudunk mindent.

– Ellenkezik a kiképzésemmel, hogy nem viszem a sürgősségire.

– Agyrázkódása van?

– Nincsenek agyrázkódási tünetei, de a bordái… – Sean megrázta a fejét. – Kibaszott idióta.

– Azért jött ide, hogy találkozzon Erickel – mentegetőzött Leo. – Azt hiszem, adunk Ericnek egy kis időt, hogy meghallgassa a mondandóját.

– Rendben – egyezett bele vonakodva Sean.

A két pasi bonyolult beszélgetést folytatott olyan pillanatokkal megtöltve, ahol csak egymásra bámultak, és én közbeszóltam, hogy egyenesen a lényegre térjek.

– Csak valahol meg kell húznom magam, amíg egy kis teret nyerek közöttem és a… dolgok között – szóltam bele a beszélgetésbe.

Sean és Leo összehúzott szemmel néztek rám.

– Mint például az emberektől, akik összevertek? – kérdezte Sean.

– Kik ők? – tette hozzá Leo. – Mit akarnak tőled? Tudják, hogy itt vagy? – A kérdéseit halkan tette fel, de mégis összerezzentem.

– Csak elég sokáig kell maradnom, ahhoz… aztán elmegyek.

– Pontosan hová is? – kérdezte Sean.

– Daisynek és nekem a keleti parton vannak családtagjaink – hazudtam, megtartva az általánosság tényezőjét.

Sean beszédes pillantást küldött felém, hangsúlyos és kifejezett egy aha, persze-t.

– Miért kell maradnod? – kérdezte Sean, és várta a válaszom. Ránéztem Daisyre, és reméltem, hogy nem szentel túl sok figyelmet a kibaszott apjára. De a kutya mellett támaszkodott, Tüskéskét és Lulut fogta, mintha beszélgetnének. Amikor a házban voltunk, úgy tűnt nekem, mintha csak két mesekönyve lett volna, néhány plüss játéka, de itt babaházak, több mint száz sündisznó mind másképp öltözve, és egy egész polc könyvekkel, és plüss játékok.

Ezt akartam számára. Normálisat, bármi is volt az.

Sean felkapta a mobilját, és aggódó arckifejezéssel megfordította. – Fel kel…

Leo kinyúlt, megfogta a kezét, elvette tőle a telefont és a névlistájában lapozgatott. – Daisy rendben van, hadd nézzek utána, először beszéljünk Erickel – vágott a szavába.

– Kiskorú veszélyeztetése…

– A megérzésem azt súgja, hogy több van itt, mint amit tudunk, de láttam már ilyet, és nem az apja bántotta őt.

– Te vállalod a felelősséget…

– Mindenkor.

Sean a homlokát ráncolta, én pedig vártam mi lesz ezután. Olyan sok minden történt a két férfi között, testvéri kapcsolat, amire irigykedtem.

– Próbáljuk meg felhívni Ericet – mondta Sean, és Leo bólintott.

Bíztam benne, hogy Eric volt az, akit hívtak, de bárki is volt az, akit tárcsáztak, nem vette fel. Megpróbáltak egy másik számot, eljutni valakihez, akit kihangosított. Akárki is válaszolt, azt mondta, hogy utoljára Ericről azt hallotta, hogy a csapata a meredek területen dolgozik, a forró pontokkal küzd, és aggódnak az elhúzódó szeles idő miatt. – Fogalmam sincs meddig lesz fenn – tette hozzá a férfi, régóta aggódónak hangzott. – Megszakították az áramellátást, és nagy a felfordulás.

Leo rám bámult, majd megrázta a fejét mielőtt válaszolt. – Minden rendben, Brady, nagy felfordulás lehet, de tudod jól, hogy Ericet kiképezték, és biztonságban lesz.

Brady, az a pasi, aki Erickel volt, ismertem az ünnepségről. Leoval pár pillanatig beszéltek, és ez szürreális volt, mert Brady épp ki akart menni az udvarra a gyerekeivel, és ez az egész egy hihetetlenül normális dolognak tűnt egy kibaszottul normális család számára. Kicsit még beszélgettek, de amikor a hívás véget ért Leo és Sean a bejárati ajtónál pusmogtak, Daisy pedig háttal a falnak ült Tüsköske és Lulu a kezében, és óvatos tekintete rám szegeződött, majd Leóra és Seanre.

A két férfi elhallgatott, suttogott, de a testbeszédükből meg tudtam mondani, hogy Leo aggódott, Sean pedig feszült volt. Aztán rövid időn belül Sean ellazult, és úgy tűnt, hogy úgy döntött nem beszél a családsegítőkkel. Tartoztam Leónak ezért.

Daisy az ölembe mászott, és az arcát a nyakamba fúrta.

– Olyan a szagod, mint pótapának – mormolta a bőrömbe, majd fáradtan hozzátette. – Nem szeretem ezt.

– Sajnálom, Daisy – válaszoltam ugyanolyan csendesen. Szükségem volt egy zuhanyra, vagy legalább egy arcmosásra, és új ruhákra. De pénz nélkül, San Diegóban ragadva, mindkettőnknek szüksége volt egy rövid időre egy menedékhelyre, Billyvel a nyomunkban, és Rainnel a korházban, csapdába estem.

És a legrosszabb az egészben, hogy Daisy is csapdába esett velem.